Ez bizony barátságtalan meccs lesz.
A szónak nem abban az értelmében, hogy a szurkolók csúzlival lövöldöznek majd Vass Ádámékra, az ellenfél pedig nem rúg derékon alul, bizonyára a fogadtatás és a vendéglátás szívélyességére sem lehet panasz, ám kedélyes, tét nélküli futballozgatásról még csak ne is álmodozzunk.
Nem is azért, mert a barátságos mérkőzések aranykora már rég a múlt ködébe veszett. Amióta a pénz egyre erőszakosabban átvette az irányítást, a csillagászati összegeket kifizető klubok gyűlölködve tekintenek minden olyan válogatott mérkőzésre, amelynek nincs igazán tétje, ám a futballista ettől még megsérülhet, és képtelenné válhat megszolgálni a fizetését. Magyar játékosok számlájára – sajnos – manapság nem utalnak lélegzetelállító summákat, így most ott lehet mindenki a pályán, aki él, mozog, egészséges és korát illetően passzol a kapitány koncepciójához, aki egyébként nem győzi hangsúlyozni, hogy a magyar válogatott még másfél évig nem játszik tétmeccset.
Csakhogy sokfajta tét létezik. Nálunk a közvélemény még mindig enyhe megvetéssel kezel olyan válogatottakat, mint például Montenegró, a holnapi ellenfél, holott a máltai lecke óta ez nem több üres fölényeskedésnél. Ráadásul Montenegró valóban nem lesz barátságos: mindenáron győzni akar. Számára ez nem egyszerű futballmeccs lesz: Európa legfiatalabb országa most mutatkozik be önállóan a nemzetközi porondon. Nem puszta meccsről, hanem nemzeti büszkeségről, jeles történelmi eseményről van szó, amelyet ha törik, ha szakad, muszáj dicsőséggel bearanyoznia.
Ez is egyfajta tét: úgy felkészülni, hogy ezt a fiatal magyar csapatot ne roppantsa össze a kivételes hangulat. El kell felejteni, hogy nincs tét, hiszen az ellenfél nem ismer kegyelmet. Márpedig a vágóhídra beletörődéssel sorjázó bamba jószágnak egyetlen értékes tulajdonsága van.
Roppant barátságos.