Nemzeti kincsünk

A csapatjátékok honi művelői közül ilyesmit legfeljebb a Domino-Honvéd vízilabdázói jelenthetnének ki anélkül, hogy a szurkoló ne kérdezne vissza kétszer is: vajon jól értette-e. Ennek fényében még inkább megsüvegelendő Magyarády Péter bátorsága. Az MKB Veszprém férfi kézilabdázóinak gazdasági és operatív elnöke (már az elnevezés is egyedülálló…), aki civilben ügyvéd sokakat meghökkentő merészséggel tűzte ki a célt a csapat elé. Mégpedig éppen akkor, amikor még alig ültek el az együttes meglehetősen sima kieli kiesésének hullámai, vagyis amikor az MKB-nak nem sikerült bejutnia a Bajnokok Ligájában a legjobb négy közé.

Elnök úr! Mostani beszélgetésünk apropója éppen a fájó BL-kiesés volt, s azt szerettük volna boncolgatni, vajon a vetélytársak jóval nagyobb anyagi potenciálja nem szab-e gátat a Veszprém BL-törekvéseinek. Erre ön olyasmit mond, ami a mindig túl óvatos átlag magyar sportvezető száját még véletlenül sem hagyná el…

Nálunk, Veszprémben nem divat a célok alultervezése. Nem tudom, tisztában van-e vele, hogy a mi játékosaink csak akkor kapnak prémiumot, ha a bajnokságot és a Magyar Kupát is megnyerték, s a BL-ben legalább a negyeddöntőig eljutottak. Én azt mondom, ha egy szint elérésére megvan az esély, azt meg kell ragadni. Ugyanakkor a világ legjobb és leggazdagabb klubja, a Ciudad Real is kiesett az idén a negyeddöntőben. Megígérni BL-győzelmet nem lehet. Ehhez minden összetevőnek passzolnia kell, tudásnak, stabil – a jelenlegihez képest már csak kicsivel stabilabb – pénzügyi háttérnek, sőt például a a sorsolásoknál vagy a sérülések elkerülésénél a szerencsének is. De nagyon akarunk nyerni.

No de éppen a mi újságunkban jelent meg a minap egy elemzés, amely szerint a világ leggazdagabb kézilabdaklubja, a spanyol Ciudad Real évi hét és fél millió eurós büdzséből dőzsölhet, a Kiel is 6.8 millióból gazdálkodik, s csak valahol az élcsapatok sereghajtói között szerénykedik a Veszprém a maga 1.6 milliójával, ami négyszázmillió forintot jelent.

Nem szabad ezeket a számokat mechanikusan kezelni. Nálunk más a költségvetés szerkezete, mint a nyugati csapatoknál. Mi a pénz zömét a játékosok fizetésére fordítjuk, sokszor sajnos az infrastruktúra háttérbe szorulása árán. Csak úgy tudunk versenyben maradni, ha megközelítőleg azt a pénzt adjuk meg a mieinknek, mint amennyit például Spanyolországban vagy Németországban kereshetnének. Eközben évek óta a hivatalosan 2300 nézőt befogadó csarnokban játszunk, ami tényleg méltatlan hozzánk. Igaz is, hogyan voltak képesek az évek során olyan megasztárokat idecsábítani, mint például Mirza Dzomba, Zlatko Saracevic, Vlado Sola vagy most Dejan Perics?

Például úgy, hogy nálunk nincs olyan kérése, kívánsága a játékosnak, amelyet ne teljesítenénk azonnal. Az orvos, masszőr házhoz megy, forintban vagy euróban nehezen kifejezhető apróságokkal próbáljuk meg ledolgozni a különbséget. De van más is.

Pénznyomdát működtetnek?

Nem, a dolog teljesen legális. Igyekszünk már akkor lecsapni a majdani sztárokra, amikor a piaci áruk még nem szökött az egekbe. Így szereztük meg 2002-ben, viszonylag fiatalon a macedón Kiril Lazarovot, s így igazolt hozzánk a minap a földkerekség legnagyobb tehetsége, a szerb Zsarko Sesum. Húszéves a fiú, a junior Európa-bajnokság legértékesebb játékosa volt, akár Magnus Wislander-szintű játékos lehet, és persze már mások – például a Hamburg – is felfigyeltek rá, de mi kétéves kitartó munkával „bekerítettük” őt, s 2011-ig a miénk lett. Kár, hogy éppen a Kiel-meccsek előtt törött el a járomcsontja, ezért nem játszhatott a BL-negyeddöntőben.

Azt sem nagyon értettem, hogy Pérez Carlost is tíz éve itt tudják tartani, pedig ő nem is olyan régen egyértelműen a világ legjobbjainak egyike volt, s nyilván Spanyolországba is csábították, ahol a nyelv sem jelentett volna neki problémát.

Spanyolországból folyamatosan voltak és vannak ajánlatai, sőt három éve dupla pénzért hívták Magdeburgba, mégis maradt. Tudja, azt nem lehet megfizetni, hogy ha eltörik a vízvezeték, csak fel kell hívnia a klubot, s a szerelő tíz perc múlva kiszáll. Ingyen… Komolyabban, Pérezt megbecsüljük, ő igazi veszprémi játékos, és a megbecsülés kölcsönös.

Maradjunk a pénznél.

Az elmúlt években olyan csapatok is nyertek BL-t, amelyek nem tartoznak a leggazdagabbak közé, például a Celje vagy a Montpellier. Nem igaz?

Dehogynem, pontosan ezért remélem, hogy egyszer mi is befutunk. Higgye el, nem csak 2002-ben álltunk a nagy siker kapujában. Egy évre rá biztosra vettem, hogy megnyerjük a BL-t, annyira erősek voltunk, csakhogy a Pamplona elleni elődöntőre egyszerre sérült meg Pérez, Dzomba és Sterbik, a világ alighanem legjobb kapusa. Ezt a csapást már nem tudtuk elviselni.

Meg tudnak még nyerni új szponzorokat a bank, a város és a többi támogató mellé?

Az MKB adja büdzsénk körülbelül egyharmadát, a város ötvenmillióval segít, no meg azzal, hogy hamarosan felépül új csarnokunk az egyik külterületi hipermarket mellett. Apró probléma, hogy ez – mivel nem mi finanszírozzuk – multifunkciós rendezvénycsarnok lesz, még ki kell alkudnunk, hogy az idő hány százalékában és milyen feltételekkel lesz a miénk. Képzelje el, a nagy szponzorok mellett van legalább száz mikrotámogatónk, meg kell becsülnünk a szerényebb, olykor csupán néhány ezer forintos adományokat is. Nekünk Orosházán, Nyíregyházán, Vas megyében is működik „fan clubunk”, amelynek tagjai a világ végére is eljárnak a meccseinkre. A csapat már régen túlterjeszkedett a megye határain, az MKB Veszprém mint „brand” igazi hungarikum lett. Nekünk ennek szellemében kell menedzselnünk ezt a nemzeti értéket.