„Tudom, a döntés szubjektív lesz”

– Államtitkár úrnak vagy kolléga úrnak szólítsam?
– Legyen inkább Gábor. Az igaz, hogy az édesapám sokat írt a sportról, de ettől én még nem vagyok kollégájuk – mondta Elbert Gábor.

– Az államtitkár, aki a REAC futballcsapatának mérkőzéseit közvetíti a rákospalotai televíziónak, mégiscsak kolléga…
– Rendben, de ki kell javítanom: amióta elfoglaltam a posztomat, már nem közvetítek. Hozzáteszem, sajnos, mert öt évig tartó nagy kaland volt, szerettem közvetíteni, de nem akarok támadási felületet adni magamon.

– A futballt ugye nem kellett abbahagynia?
– Nem. Játszom az öregfiúkban, létrehoztunk egy csapatot az államtitkárságon, amellyel kéthetente különböző méretű pályákon focizunk, és a tavasztól a Budapest-bajnokság egyik alacsonyabb osztályában is szerepelünk majd.

Mindegy, idegenben játszunk-e vagy otthon

– A meccsek után, az esetleges harmadik félidőben nem szokták arról kérdezni, hogy az állam miért nem nyúl a magyar labdarúgás hóna alá?
– Nem, mert ott én nem államtitkár, hanem középhátvéd vagy védekező középpályás vagyok. Ettől persze a kérdés okkal hangozhatna el. Amióta ebben a beosztásban dolgozom, az MLSZ vezetőségével napi kapcsolatban állok, minden héten legalább egyszer egyeztetünk. Az Ollé-programban, amely a pályák építését foglalja magába, jelentős szerepet vállalunk. Az az igazság, hogy korábban jelentős állami pénzek vándoroltak a futballba, amelyekkel azonban nem sikerült igazán elszámolni, ezért én csak ott kívánok segíteni, ahol tiszta viszonyok uralkodnak. Az új programok már ilyen keretek között működnek, és ezekben segítünk is, ráadásul ezek a magántőke fantáziáját is meglódíthatják. Az Olléról már szóltam, de ide tartozik az új utánpótlásprogram is, amely a Bozsik-program átalakított változata. A hónap végén lesz egy találkozó a benne érintett vezetőkkel arról, honnan és hogyan lehet még forrásokat találni hozzá.

– Tehát kijelenthetjük, hogy szívügye a futball?
– Igen, de ennek nincs köze a szerepvállalásunkhoz. A labdarúgás fontos társadalmi kérdés, gondjainak a megoldása igen nehéz feladat. A gyerekek imádnak játszani, de nem látok olyan srácokat, akiknek a hátára magyar futballista neve lenne írva. Márpedig szerintem akkor lesz újra jó a magyar labdarúgás, ha a gyerekek magyar játékosokat választanak példa-képül, és ebben közösek a feladataink a médiával. Gera Zoltán, Dárdai Pál vagy Király Gá-bor életútja igenis van anynyira tanulságos és érdekes, hogy elterelhetnék a figyelmet a valóságshow-k szereplőiről.

– Érintettük már az államtitkárság lehetőségeit, de szakadjunk el a futballtól! A sportot nemrégiben még minisztérium, majd hivatal, most pedig csupán egy államtitkárság irányítja. Nem jelenti ez a sport presztízsének a csökkenését?
– Ha így lenne, el sem vállalom a munkát. Ha van egy minisztérium, óriási előny, hogy a miniszter ott ül a kormányüléseken, amelyeken az a dolga, hogy a sport érdekeit képviselje, ugyanakkor a többi tárca úgy érzi, neki ezzel a területtel nincs is semmi dolga, ez pedig baj. Bármilyen legyen a forma, annak vannak előnyei és hátrányai is. Most, hogy az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumhoz tartozunk, új lehetőségek nyíltak meg előttünk. Például együtt gondolkodhatunk a turisztikai ágazattal, az önkormányzatokkal, és a területfejlesztés révén uniós pénzeket is bevonhatunk a sportba. Az irányítási formáról – stílszerűen – azt mondom, mindegy, hogy idegenben játszunk-e vagy otthon, a pálya milyen hosszú vagy széles, a játék ugyanaz, és nyernünk kell.

– Erre az évre alig emelkedett az élsportra szánt összeg, pedig az idén lesz a legtöbb olimpiai kvalifikációs verseny. Elég lehet ezekre ennyi pénz?
– Boldogok és elégedettek sohasem lehetünk. Akkor sem voltam, amikor tizenkét éven át vezettem a fallabdaszövetséget. A magyar költségvetési realitásokból kiindulva csak azt mondhatom, hogy dúskálásra nincs módunk, de a feladatok megoldására igen, és a lehetőségeket figyelembe véve nem vagyunk rossz helyzetben.

– Örökzöld téma a totópénzek kérdése. Több országban is ezek adják az alapját a sport finanszírozásának, nálunk pedig évek, évtizedek óta sérelme a sportnak, hogy nem részesül a bevételeiből.
– Ez így van, de ahány ország, annyi szokás, tehát találhatunk más példákat is. Például az olasz sport valóban a totóra épül, de gondoljon a tavalyi totóbotrányra, és máris nem annyira vonzó a példa. Nekünk a magunk sajátosságaiból és lehetőségeiből kell kiindulnunk, és a pénz mennyisége mellett az is fontos, hogy a pénz elosztása is egyszerűsödjék és átlátható legyen. Szólnunk kell még a tömegsportról is, amelynek a finanszírozása kevésbé megoldott, mint az élsporté, de szerencsére a különböző programok felkeltették a magántőke érdeklődését, és így van remény arra, hogy ezek a gondjaink is megoldódnak. ---- & ---- &