Milliárdokat érő lábakon a labda

– Mennyivel jobb, értékesebb kapus Edwin van der Sar, mint Király Gábor?
– Jó kis kérdés – nevetett Király Gábor. – Ha azt veszem, hogy ő az Ajaxban védett, én meg a szombathelyi Haladásban, azt kell mondanom, nem sokkal… Félretéve a viccet: hogy jobb-e, azt nem nekem kell eldöntenem, a piaci értéke pedig mindenkinek annyi, amennyiért megveszik, amennyit áldoz rá egy klub. Nem mellesleg sokat számít, hogy ő holland, én meg magyar vagyok, ő szerepelt világ- és Európa-bajnokságokon, én nem, de fogalmam sincs, hogyan lehet mindezt pénzben kifejezni.

– Egy erre szakosodott honlap szerint az ön piaci értéke jelenleg 2.5 millió euró, azaz mintegy hatszázharmincöt-millió forint, Van der Saré több mint a kétszerese, 5.25 millió euró.
– Biztosan így van.

– Hadd mondjam tovább: a Manchester United cserekapusa, a lengyel Tomasz Kuszczak is 3.5 millió eurót ér.
– Tomek tehetséges kapus, jól ismerem, hiszen ő is a Hertha játékosa volt. Akkor én védtem, de szerintem semmi különleges nincs abban, ha őt ennyire értékelik. Valamiért megvette a Manchester United, és úgy tudom, nem zárható ki, hogy ő véd vasárnap ellenünk.

– Az árak mindenesetre jelzik, kikkel kell szembenézni. Alex Ferguson csapatából Wayne Rooney 36 millió eurót (9.1 milliárd forint), Cristiano Ronaldo és Rio Ferdinand 25 millió eurót (6.3 milliárd forint) ér, de Ryan Giggs vagy Paul Scholes piaci értéke is kitesz 11 milliót (2.8 milliárd forint). Nem ijesztőek ezek a számok?
– Nem eurókkal kell megküzdenie az embernek a pályán, hanem sportolókkal, és azt az említett összegek nélkül is tudhatjuk, hogy nagyon jó futballistákról van szó. Ha pedig megijednék, szólnék az edzőnek, engem semmiképp se tegyen a csapatba, mert félek – ilyen nincs, erről szó sem lehet.

– Mégis a világ legjobb csatárai érkeznek a kapuja elé, nem gondolja, hogy mind rendkívül veszélyes játékosok?
– Egy kapusnak minden játékos veszélyes. Ne értsen félre, de ha felidézem, hogy annak idején a Haladással játszottunk a Répcelak ellen edzőmérkőzést, és nyertünk nyolc–egyre, akkor kiderül: ott, azon a meccsen is volt valaki, aki veszélyes volt a kapumra, olyannyira, hogy, még ha egyszer is, de betalált. Cristiano Ronaldo vagy Wayne Rooney persze szenzációs futballista, feltehetően jobbak, mint a répcelaki srác. Volt szerencsém megtapasztalni, milyen gyorsak, fineszesek, mindkét lábbal bődületes erővel lőnek a legváratlanabb helyzetből is, ám hiba lenne, ha mérkőzés előtt ezzel stresszelném magam.

– Hogyan készül ellenük?
– Nézze, amint mondtam, ők annyira képzettek, hogy leginkább arra kellene készülnöm: bármilyen szituáció adódik, tökéletes technikai tudásukkal garantáltan villámgyors, általában igen pontos megoldást választanak majd. Nekem arra kell törekednem, hogy saját magamat olyan mentális és fizikai állapotba hozzam, hogy én is a tőlem telhető leggyorsabb és legjobb módon reagáljak a lépéseikre. És lehet, hogy az sem lesz elég. Éppen Tomekkel, Tomasz Kuszczakkal beszéltünk egyszer erről, és ő mesélte, néha érzi, hogy edzésen kitűnő formában van, mégsem tudja védeni Scholesék lövéseit, amire egy magyarázat van: ők ilyen sokat tudnak. A világ legjobb kapusainak is bármikor képesek gólt rúgni. Arról nem beszélve, hogy felkészülhetek én Rooneyből, Ronaldóból, Giggsből, akkor jön Paul Scholes, és kapásból bombáz a léc alá – szóval, nincs értelme külön kihegyezni magam a sztárokra.

– Engem az érdekelne, hogy amikor az Old Trafford folyosóján felsorakozik Rooneyék mellé, nem jut eszébe, hová került? Kik vannak a túloldalon? Hogy szombathelyi srácként meddig eljutott, és jaj, mi lesz itt?
– Nem, akkor már koncentrál az ember. Azt gondolom erről, hogy ha majd befejezem a futballkarrierem, előveszem a régi felvételeket, és biztosan büszke leszek arra, hogy én valamikor a Milan, a Chelsea, a Barcelona ellen védtem a BL-ben, hogy az angol bajnokságban szembeálltam Cristiano Ronaldóval, Frank Lamparddal, Didier Drogbával, Andrij Sevcsenkóval, meg még ki tudja, hány világsztárral. Most viszont nincs idő ezen meditálni: szakmailag elemez az ember egy-egy meccset, szituációt, de máris jön a következő feladat. Tudja, szoktam mondani a feleségemnek: ha egyszer vége lesz, szeretnék kimenni nézőként a Manchester, a Chelsea, a Crystal Palace, vagy akár a Hertha valamelyik meccsére. Mert tudom ugyan, hogy milyen varázslatos a hangulat a stadionban, de ezt nem érzékelem. A pályán az ember a feladatra összpontosít, és a zajokból csak valamiféle morajlás jut el az agyáig, mintha a víz alatt lenne: nem jutnak el a pályán kívüli dolgok a tudatáig. Kis túlzással, akár üres stadionban is rendezhetnék a mérkőzést, talán az sem tűnne fel nekünk. Persze azért nagy élmény ilyen légkörben védeni, de a lelátón más lenne, valóban élvezni lehetne a hangulatot, szóval igazi szurkolóként visszatérek majd a nézőtérre. De most még védek, ha beállítanak a kapuba. Arra készülök, hogy a tőlem telhető legjobb teljesítménnyel segítsem a csapatom – bárki legyen is az ellenfél.

– És mi lesz, ha vége a kölcsönadásnak?
– Mi lenne? Visszamegyek a Crystal Palace-hez, nyárig odaköt a szerződésem. És higgye el: ott is ragyogóan érzem magam. Igaz, ott nincsenek milliárdokat érő játékosok, de akkor is.