Juve: aki A-t mond…Május elején (sőt kódolva már április végén) először a La Gazzetta dello Sport szellőztette meg, hogy valami bűzlik a calcióban, ám ekkor még csak arról volt szó, hogy a Juventus talán "rendelt” magának játékvezetőket egyes európai kupameccsekre. Hamarosan aztán kiderült, hogy ennél sokkal rosszabb a helyzet. Az ügyészségekről ipari mennyiségben szivárogtak ki lehallgatási jegyzőkönyvek, amelyek 2004 szeptembere és 2005 májusa közötti telefonbeszélgetésekre vonatkoztak.
Ezekből megdöbbentő kép alakult ki az olasz futball hátteréről, az erőviszonyokról, a sportágat irányítók érdekeiről, a bajnoki eredmények megszületésének körülményeiről.
A semleges szemlélő számára is elég egyértelműen kiderült, hogy a történéseket évek óta egy néhány tagú ,,banda” irányítja, amelynek a középpontja Luciano Moggi, a Juventus általános igazgatója. A rendkívül arrogáns, éppen ezért még a Juve-drukkerek között sem túl nép-szerű Moggi hat mobiltelefonján (!) napi több mint 400 hívást intézett (!), ezeken keresztül vezérelte a calciót. Moggi és társai felügyelték a játékvezető-küldés rendszerét, a játékospiacot, a televíziós jogdíjakat, az edzők mozgását, az írott és az elektronikus sajtó munkáját, a válogatott játékosok meghívását, kis túlzással nem volt olyan terület, amelyre ne lettek volna hatással. Ők döntötték el, hogy melyik játékvezető melyik meccsen dirigál, hogy kiből lesz nemzetközi bíró s kiből nem. A sárga és piros lapok rendszerén keresztül gyengítették a Juve ellenfeleit, kezükben volt a szövetség fegyelmi bizottsága, több mint 300 játékosnak és több tucat edzőnek a menedzselése, egyszóval nem történhetett olyan az olasz futballban, amiről ne tudtak volna, sőt amibe ne egyeztek volna bele.
A rövid hezitálás után meginduló nyomozás egész Olaszországot érintette, s az ügyészségi munkával párhuzamosan a szövetség maga is tüzetes vizsgálódásba kezdett. A gyanúsítottak természetesen mindent tagadtak, a több mint száz megvádolt személy közül csupán egy-kettő volt, aki teljes vagy részleges beismerő vallomást tett.
Mindez mit sem zavarta Stefano Plazzit, a szövetség fő-ügyészét, aki pokolian kemény vádiratot fogalmazott meg, amelyben azt kérte, hogy a Juventust száműzzék a harmadosztályba és fosszák meg legutóbbi két bajnoki címétől (2005 és 2006), míg a Milant, a Laziót, a Fiorentinát és a Regginát különböző mértékű pontlevonásokkal sújtva a másodosztályban szerette volna látni.
Itt most nem feladatunk felsorolni a csupán késő ősszel lezáruló (sport)jogi procedúra egyes fázisait, a lényeg, hogy végül a Juve (két bajnoki cím nélkül) története során először a Serie B-be került, ahol 9 pontos hátrányból kellett rajtolnia, míg a másik négy csapat maradt az A-ligában: a Fiorentina –15, a Reggina –11, a Milan –8, a Lazio –3 pontról indulva. Moggit és néhány társát ötéves eltiltásra ítélték, de a vádlottak zöme mostanra letöltötte néhány hónapos „száműzetését” – amit igazából senki sem vett komolyan.
Késő őszre a botrány tulajdonképpen lecsengett, s jövő ilyenkor, amikor a Juventus ismét A-ligás lesz, s alighanem megint a bajnoki címért verseng majd, szinte már senki sem fog emlékezni arra, hogy 2006 májusában kitört egy botrány, amely alapjaiban rengette meg az olasz labdarúgást, amely egy (elvben) összeomlott szövetségi kapitánnyal (akinek a fia is benne volt az ügyben), számos megvádolt labdarúgóval és gyakorlatilag elnökség nélkül olyan válogatottat tudott delegálni a vb-re, amely aranyéremmel tért haza Németországból.
A többi meg kit érdekel!? ---- H ---- &