Kétezer-hét a remény éve lesz

„Bodnár Lászlónak alig akadt ismerőse a legutóbbi összetartás alkalmával, Végh Zoltán mellett mégis ő volt az, aki leginkább felkarolta a fiatalokat. Ilyen emberek kellenek!”

Ezt pénteki számunkban mondta Várhidi Péter, a frissen kinevezett szövetségi kapitány, ami azért érdekes, mert éppen Bodnár László volt az, aki sokáig mellőzöttségéről panaszkodhatott. A Lothar Matthäus kedvencének számító salzburgi futballista Bozsik Péternél nem nagyon kapott esélyt, ám a jelek szerint most számolnak vele. Holott Bodnár László már 27 éves, vagyis nem tekinthető kifejezetten tinédzsernek, ám a mostani fiatalítási hullámnak ő lehet az egyik nyertese.

Egy régi válogatott futballista tehát most újra szerepet kaphat, több játékostársára viszont sanyarú jövő várhat. Merthogy romhalmazfutballunk vezetői utolsó mentsvárnak a mindent elsöprő fiatalítást tartják, és ez sok-sok áldozattal jár majd. Elköszönhet a válogatottól Éger László, akit Balogh Bélára vagy Vaskó Tamásra cserélnek; befejezheti sokéves szereplését Király Gábor, aki Végh Zoltán után Fülöp Mártonnak adja át a helyét; kimaradhat a csapatból Torghelle Sándor, Sowunmi Thomas és Szabics Imre, hiszen egyre inkább előtérbe kerül Farkas Balázs, Németh Krisztián, Hrepka Ádám; és már számolni lehet Vass Ádámmal és Sándor Györggyel is, aki Dárdai Pál vagy Molnár Balázs helyettese lehet.

A cél ugyanis egyértelmű, legalább hat-hét fiatal, húsz év körüli futballistának kell játszania minden mecscsen, hiszen a sikertelen Bozsik-korszak válogatott keretének szinte teljes kitakarítását várják a joggal csalódott szurkolók. Holott minden hibája ellenére Király Gábor mellett szól a hihetetlen rutin, Éger László ügyesebben fejel Vaskó Tamásnál, Szabics Imre ismertebb, mint Németh Krisztián, és Dárdai Pál ma még a nemzetközi futballéletben szerzett rutinjának köszönhetően jobb (igaz, nem technikásabb) labdarúgó, mint Vass Ádám.

A jövő csapata azonban nem épülhet idősebb játékosokra, így a pillanatnyi kvalitás háttérbe szorul. Megjegyzendő, a jövő csapatát eddig általában két évre előre építettük, míg most egy ugrással máris a 2012-es Európa-bajnokság a cél, no de nem sürget az idő, ha már kibírtunk húsz szörnyű évet, ez az újabb hat (nyolc, tíz, húsz) esztendő gyorsan elszáll…

Várhidi Péter pedig felvállalta, hogy elfelejt egy egész garnitúrát. Teheti, hiszen nincs veszítenivalója. Ha beválik a fiatalítás, nagyszerű, ha pedig nem, ő is csupán egy lesz a bukott kapitányok közül. Ráadásul óriási előnye, hogy nem csupán felsőbb nyomásra, hanem szívvel-lélekkel a fiatalítás mellett áll, hiszen saját ifijátékosait most teljes joggal és össznépi felhatalmazással tudja menedzselni (e helyütt ne feledkezzünk meg Várhidi Péter másodlagos értékeiről sem: fizetése még az U19-es válogatott irányításával együtt is feleakkora, mint Bozsik Péteré volt…)

A 2007-es évben így garantáltan fiatal magyar válogatott játszik mind a barátságos meccseken, mind az Eb-selejtezőkön a legkisebb eredménykényszer nélkül. Ez persze rossz, mert már annyit sem ér a magyar futball, hogy mindenáron győzni akarjunk mondjuk Moldova ellen, ugyanakkor visszahozhatja a szurkolók hitét, hiszen jóval alacsonyabban van a mérce, a tinicsapattól már az az eredmény is elfogadható, amely a „megszokott” válogatott esetében nemzeti felzúdulást váltana ki – már ha létezik még egyáltalán ilyen érzés…

Várhidi Péternek és új válogatottjának így lesz egy éve, hogy meggyőzze a szurkolókat: igenis van esély a felemelkedésre.

Ha pedig mégsem sikerül, 2008-ban a következő kapitány úgyis Dárdai Pálban, Király Gáborban, Sowunmi Thomasban és Éger Lászlóban látja majd az új lehetőséget… ---- R ---- N