Isten hozta itthon, Őrnagy úr!

Miért költözött haza Puskás Ferenc? S ugyancsak fontos kérdés, hová is jött a legendás tízes? A válasz egyszerűnek tűnik: az imádott Magyarországra vágyott mindennél jobban. S csak ez lehet az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy Öcsi bácsi miért is döntött úgy, hazaköltözik.

De milyen világ fogadta őt itthon?

Érdemes kicsit visszapörgetni az időt. A Kádár-rendszer utolsó „zavartalan” kongresszusát 1985 tavaszán tartották. Akkor még csaknem 900 ezer párttag volt az országban, és ezen a tanácskozáson olyan jelszavakat hangoztattak, mint hogy „Megőrizzük szocialista vívmányainkat...” Csakhogy Kádár János furcsa mondattal fejezte be akkori beszédét. Nem a tőle megszokott hangzatos jelszóval, hanem Madách Imre híres gondolatával, „Ember küzdj, és bízva bízzál...”, zárta le a kongresszust.

Ettől kezdve valami megváltozott az országban.

A közjogi fordulat 1989-ben következett be, s az az év fontos dátuma a magyar történelemnek. 1989. június 16-án megkapta utolsó kegyelemdöfését a Kádár-rendszer Nagy Imre és mártírtársai temetésével. Október 23-án Szűrös Mátyás a Kossuth téren kikiáltotta a köztársaságot. Ugyanebben az esztendőben Puskás Ferenc távol a hazától, Madridban egy családi ebéd közben azt mondta Bözsi néninek, a feleségének: pakolunk, asszony, új életet kezdünk; eladjuk a Reyes Magos utcai lakást, felszámoljuk a madridi rezidenciát – és meg sem állunk Ausztráliáig.
Öcsi bácsi akkor lélekben talán már hazakészült.

Az új generáció hazacsábította

De abban az évben még fontosnak tűnt a munka, a megbízatás, az izgalmas edzői feladat a South Melbourne Hellasnál. És Puskás Ferenc egy esztendővel később ezzel a gárdával megnyerte az Ausztrál Kupát, és abban az évben az olaszországi világbajnokságon díszvendégként volt jelen. Megint elvágtatott egy esztendő, és a South Melbourne Hellas immár a bajnoki címet is magáénak tudhatta. Ugyancsak 1991-hez köthető, hogy Czibor Zoltán, Buzánszky Jenő, Grosics Gyula, Hidegkuti Nándor és Puskás Ferenc egymillió forintos alaptőkével létrehozta az Aranycsapat Kft.-t közös ügyeik lebonyolítására. Az csak később derült ki, hogy ez a vállalkozás nem lett sikeres. De olyan kapocs volt Magyarországgal, amely talán végső érvként szolgált a hazaköltözés mellett.

És eljött 1992, amikor Puskás Ferenc végleg hazatelepült. Itthon éledezett a réges-régen elfelejtett demokrácia, a lakosság megpróbálta felfogni, feldolgozni, hogy az iskolában már nem kötelező oroszul tanulni, hogy a nagy testvér már nem figyel.

Puskás Ferenc tehát újra Magyarországon élt.

Ez az erős honvágy ellenére sem lehetett könnyű döntés. Vannak, akik azt mondják, a politika is benne volt a legenda hazatérésében. Ezt támasztja alá egy korabeli Puskás-interjú, amelyben az Aranycsapat kapitánya úgy fogalmazott: „Új generáció keresett meg.” Azt se feledjük, hogy Öcsi bácsinak akkor szerződése volt Ausztráliában, méghozzá sikeres csapatnál. S azt sem szabad kihagyni az érvek felsorakoztatásakor, hogy lánya, Anikó és az unokák Spanyolországban éltek. A Puskás család így a logika szerint ott tölthette volna a békés, boldog öregkort. Az immár tényként is kijelenthető, hogy Bözsi néni és Öcsi bácsi között akkortájt vita dúlt a jövőt illetően, ám azzal győzték meg egymást, rendben, Magyarországon élünk majd, de rendszeresen ingázunk Budapest és Madrid között. Az már a sors kegyetlen fintora, hogy Öcsi bácsi súlyos betegsége később megakadályozta ezt. ---- Boldogságot talált régi barátai körében

Puskás Ferenc hazavágyott, és számára fontosabb volt Magyarország, a barátaival való együttlét, mint a madridi vagy éppen melbourne-i luxus. Neki mindig is hiányzott az a világ, amelyet itthagyott, a csillogó-villogó palotákban sem érezte olyan jól magát, mint Kispesten, a lepukkant házak között vagy épp a Nagykörúton, amellyel kapcsolatban egyszer azt mondta: „Szerencse, hogy olyan szélesre építették, hogy még most is végig tudok menni rajta...”

Puskás Ferenc vágyott a kisvendéglők hangulatára, a cigányzenére és a temető közelségére, ahol a szülei nyugszanak. Így történt, hogy a legismertebb magyar egyszer csak újra budapesti lakosként közlekedett. Ilyenkor úgy érezte, itt a helye, az övéi között van végre, és persze hogy élvezte, ha valaki felismerte, felé biccentett vagy rámosolygott.

De Öcsi bácsi szerény maradt mindhalálig. Amikor például 1981-ben hazajött egy gálameccs erejéig, az Intercontinental Hotelban szállásolták el őket a feleségével, mi több, a hivatalos program végén felajánlották nekik, hogy újabb egy hétig ingyen maradhatnak. Csakhogy ő köszönte a lehetőséget, és saját pénzén átköltözött a jóval szerényebb külsejű Hotel Aeróba, Kispestre, a 42-es villamos végállomásához. Aztán amikor végleg hazatért a családdal, volt, hogy a körúti Béke Szállóban éltek, majd egy kölcsönlakásban, az I. kerületi Jégverem utcában, míg végül kiválasztották a saját otthont, a Logodi utca és a Mikó utca sarkán álló ház negyedik emeleti lakását.

Betegségéig úgy élt, ahogy megálmodta

Később Puskás Ferenc az I. kerület díszpolgára címet s még számtalan kitüntetést kapott (a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, az Olimpiai Érdemrendet, köztársasági elnöki Emlékérmet), mi több, ezredessé léptették elő.

Tulajdonképpen nem akadt olyan állam- és kormányfő a rendszerváltás után, aki ne talált volna valami módot, hogy kitüntesse Puskás Ferencet, aki később tiszteletbeli nagykövet lett, s azután azt írták az útlevelébe: a miniszterelnök személyes megbízottja.

Puskás Ferenc a Nemzet Sportolója címet is megkapta, az más kérdés, hogy 2004-ben a betegsége miatt már nem tudta értékelni ezt a gesztust. A sors tehát csak rövid ideig hordozta a tenyerén. Öcsi bácsi hazatérése után néhány évig a demokráciával ismerkedő Magyarországon is boldognak érezhette magát, és úgy élt betegségéig, ahogyan talán megálmodta.

Itthon lehetett, szeretetben, barátok között… ---- „Reggel rossz érzésem volt.

Szepesi György, a hat évtizeden át volt barát éjjel felriadt ágyában, mint fájdalmasan mesélte aztán.

Bözsi nénit ugyanakkor megszokott, spanyol életritmusa miatt délelőtt tizenegy óra előtt sohasem zavarom, még telefonon sem. De természetesen aggódtam, és természetesen tudtam, hogy mindenki tőlem várja a híreket, az esetleges rossz hírt is, amely ha szomorú is, de nagyon fontos.

Felhívtam hát a kórházat, ahol szűkszavúan (egyébként etikusan és szakszerűen) csak annyit mondtak, hogy a feleségtől tájékozódjam. Nem merem ilyen korán hívni, mondtam. Nyolc óra volt. »Hívja csak, ébren van!« – hangzott a baljós válasz.

Tárcsáztam hát Bözsi nénit, és a hangjából már tudtam, hogy bekövetkezett.

»Mi az, már tudod? Már mindenki tudja? Már mondja a rádió?« – kérdezte kétségbeesetten. Pedig még nem tudtam semmit.

»Igen. Elment az Öcsi bácsi« – mondta végtelenül szomorú és gyenge hangon.”

A fenti mondatok a nagy sikert arató Puskás-könyv új, bővített kiadásából valók. A szerző, Szöllősi György, aki az utolsó hetekben és napokban is a család közelében volt, ennek a nehéz időszaknak a krónikájával egészítette ki a kötetet, amely hétfőtől újra kapható országszerte. A gyönyörű Puskás-könyv tehát megint hozzáférhető, már a harmadik kiadás kerül a boltokba, amely immár a november 17-én hajnalban örökre befejeződött Puskás-életutat mutatja be. Az első naptól az utolsóig…

----
Elérkeztünk a nem is olyan távoli múlt történeteihez. A lapok Puskás Ferencről szóló hírei egyre gyakrabban szóltak arról, hogy nagybeteg a világ leghíresebb magyarja. A legenda kórházi ápolásra szorult, az Alzheimer-kór egyre inkább elhatalmasodott rajta. Eleinte még fel-feltűnt a Honvéd-pályán, mégnézte a Kispest meccseit, sőt egy-egy hosszabb séta alkalmával még a labdát is újra megpöccintette a cipője orrával, de ezek kivételes alkalmak voltak. A Népstadion átkeresztelésének ünnepségén már nagybetegen integetett a pálya szélén a vele körbegördülő autóból az őt ünneplő embereknek. Ezután már nem vállalhatott közszereplést, de a barátok (képünkön az Aranycsapat jobbhátvédjébe, Buzánszky Jenőbe karol bele), az igazi rajongók mindig mellette voltak, segítették akkor is, amikor már a kórházi ágyhoz kötötte a betegsége.