„A céljainkat még nem értük el”

– Jó néhányszor láttam a REAC-ot az utóbbi időben, de még engem is meglepett, mennyire egységesen, önbizalomtól duzzadóan és jól futballozott együttese a Fehérvár ellen. Korábban ez nem így volt. Mi a magyarázat a fejlődésre?
– Nincs semmiféle titok – szögezte le a REAC vezetőedzője, Aczél Zoltán. – Amikor átvettem a csapatot, gyorsan egyértelművé vált, hogy a játékosok a sok kudarc miatt teljesen elveszítették az önbizalmukat. Mentálisan rendkívül rossz állapotban voltak, és a frissesség is hiányzott belőlük. A legsürgősebben ezeket a problémákat kellett orvosolni, de ez nem ment egyik napról a másikra.

– Ez fel is tűnt, hiszen az irányításával az első három meccsen vereséget szenvedett a REAC. Ekkor még a lemondását is felajánlotta.
– De Forgács József elnök és Kutasi Róbert klubigazgató ezt nem fogadta el. Rettenetesen elkeseredtem, és úgy éreztem, ez a tisztességes lépés a részemről. Szerettem volna döntési lehetőséget kínálni azoknak az embereknek, akik megadták az esélyt, hogy az élvonalban dolgozhassak egy olyan csapatnál, ahol minden szempontból adva vannak a feltételek a munkához. Ez ritka manapság.

– Aztán szép lassan elkezdtek jönni az eredmények is. A pedagógiai, avagy az edzésmódszereinek volt ebben meghatározó szerepük?
– Az arány ötven-ötven százalék. Egyrészt rengeteget kellett beszélnem a játékosokkal. El kellett velük hitetnem, hogy igenis megütik az első osztály szintjét. Másrészt pedig nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy frissebbek, intenzívebbek legyenek a tréningek. Sokat javult a hangulat az öltözőben, a gyakorlásokra mindenki jókedvűen érkezik, és amikor ezek az apró részletek kezdtek összeállni, jöttek az eredmények is.

– Több futballista is jóval motiváltabban szerepel, mint ezt megelőzően. Torma Gábor a Fehérvár ellen például tarthatatlan volt, a legszebb napjaira emlékeztetően játszott.
– Örülök, hogy őt emelte ki. Amikor Rákospalotára kerültem, Torma Gábor meccsenként nem futott húsz métert sem. Pedig ő ízig-vérig profi, rendes gyerek, és még a motivációjával sem volt baj. De nem futott. Ki is hagytam a csapatból. Aztán elkezdte „felszívni” magát. Megtaláltuk a közös hangot, és rendkívül látványosan fejlődött az utóbbi időszakban. Ugyanitt említhetném Polonkai Attilát is, akiről eddig is mindenki tudta, hogy tehetséges, jól tud passzolni, olvassa a játékot, de képtelen ütközni, labdát szerezni. Nos, ezt nem hittem el. Kipróbáltuk, milyen teljesítményre képes a négy védő előtt, amolyan szűrőként, és bejött. Kiderült róla, hogy képes labdát szerezni, remekül együtt él ebben a pozícióban a játékkal, és nagyon hasznos a csapat számára. De sorolhatnám a többieket is, mert tényleg mindenki lépett, lépeget előre. Szerencsére fejlődik az együttes, és ezt a Pécs elleni mérkőzésünk óta érzem, tapasztalom. Azóta egyetlen riválisunk sem futballozott le minket. Akadtak hullámvölgyek, de végre megtanultunk nyerni.

– Van olyan bátor, hogy kijelentse: jó úton járnak?
– Igen. Persze nem szabad, hogy elszálljanak a játékosok vagy mi magunk, de erre oda is figyelünk. Hornyák Béla, a kapusedzőnk szokta mondani, hogy engedjünk is, de a kellő pillanatban rántsunk a gyeplőn. Úgy érzem, a játékosok elfogadtak, én pedig nagyon megszerettem őket. Sokat kell még dolgoznunk, hiszen a céljainkat még nem értük el. Most elkerültünk a kieső helyekről, de a középmezőny még messze van.

– Tessék? Nem a biztos bentmaradás a cél?
– Természetesen az. Azonban ennek a csapatnak a középmezőnyben a helye. És ezt nem azért mondom, mert történetesen a REAC edzője vagyok.

---- E ---- A