„Igazi kispolgár vagyok”

– Jó újra Magyarországon látni.
– Én is örülök, hogy itt lehetek. Most ünnepeltük édesanyánk nyolcvanötödik születésnapját. Heten voltunk testvérek, egyikük már nincs közöttünk, de így is szép nagy a család, fantasztikus, amikor újra együtt vagyunk. Ezért jöttem, no meg egykori klubom miatt. A Vasasnak rengeteget köszönhetek, pályafutásom legszebb, legeredményesebb és leghosszabb időszakát töltöttem ott. Markovits László klubelnök hívott fel, s mondta, szeretnének átadni nekem egy Vasas-aranygyűrűt, én meg azt válaszoltam, boldogan jövök.

– Hordja a Vasas-gyűrűt?
– Persze. Bár munka közben valószínűleg beteszem a vitrinbe, tudniillik még mindig a kezemmel dolgozom.

– Árulja el, miért nem költözik vissza Magyarországra?
– Ezt már régen nem kérdezik tőlem. A családom és a barátaim elfogadták, hogy Dániában élek, úgyhogy igazán nem is gondolkozom rajta. Szeretem Magyarországot, évente legalább kétszer itt vagyok, de nekem már Dániában van az otthonom, Helsingör villanegyedében lakom. Szeretem azt a helyet, gondozom a kertet, az alagsorban pedig ott van a rendelőm. Nagyjából napi tíz órát dolgozom.

London és Párizs a két kedvenc városa

– Egyedül él?
– Igen. Tíz év házasság után elváltam.

– Ha most azt mondja, így tökéletes az élete, nem hiszem el. Nem hiányzik egy-két gyerek onnan a kertből?
– Ó, nem… Én már így rendezkedtem be. Korábban voltak pillanatok, amikor gyereknevelésről álmodoztam, de ez már rég elmúlt belőlem. De nehogy elkezdjen sajnálni, mert remekül érzem magam a bőrömben. Sokat utazom, London és Párizs a kedvenc városom, s úgy fel tudok töltődni egy-egy látogatás során, hogy el sem tudom mondani.

– Egyszer megöregszik, mint mindenki más...
– És? Csodálatos életút van mögöttem, talán többet is kaptam a sorstól, mint amit megérdemeltem, és ha már az öregséget emlegeti, ki kell ábrándítanom. Tízpercnyi sétára lakom a tengerparttól, futok, tornázom, néha motorozom, igyekszem fiatalon tartani magam. Meg aztán ott a munka, amelyet hatalmas lelkesedéssel végzek. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert az emberek többsége nyűgnek, kényszernek érzi, ha dolgoznia kell, nekem szerencsére ugyanaz a hobbim, mint ami a munkám.

Nagyon büszke a vb-ezüstérmére

– Mesélik, hogy igazi sztárokat is kezelt a rendelőjében, a dán futball kiemelkedő alakjait…
– Sokan jöttek hozzám ilyen-olyan panasszal, köztük volt Jesper Olsen és Preben Elkjaer-Larsen is. Larsenre biztosan sokan emlékeznek, igazi gólvágó volt, akkoriban épp a Veronában játszott. Makacs sérüléssel bajlódott, s valaki engem ajánlott neki, aztán a kezelés után – emlékszem – dán–szovjet meccs volt, Preben pedig két gólt lőtt, és négy kettőre győztek a dánok.

– Hogy nem akar visszaköltözni Magyarországra, mert jól érzi magát Dániában, elfogadom, de azt végképp nem értem, miként tud kézilabda nélkül élni.
– Pedig egyszerű. Már nem érdekel az egész. Nézze, az életem nagy részét edzéseken és meccseken töltöttem, izzadtam, futottam, egy-egy mozdulatot százszor, ezerszer gyakoroltam – elég lett. Debrecenben kezdtem, a Fradin keresztül kerültem a Vasashoz, ahol mindent megnyertünk, amit csak lehetett. S amikor hozzámentem egy dán sportújságíróhoz, Helsingörben, a helyi csapatban levezetésként még eljátszadoztam. De aztán elkezdtem a civil életemet, és soha többé nem fordultam vissza a kézilabdához.

– Meccsre sem jár?
– Nem én. Inkább utazom, és élvezem az életet.

– Hihetetlen. Nem nosztalgiázik, eszébe sem jut a budapesti világbajnokság, amikor aranyat nyerhettünk volna, de csak ezüst jutott nekünk?
– Látja, ez jellemző. Magyarországon kudarcként kezelik az ezüstérmet, és nemcsak a mi esetünkben. Nos, az ezüst is nagy dolog, én büszke vagyok rá, hogy akkor másodikok lettünk a világbajnokságon. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy sírjak vagy csalódott legyek.

– Azt mondta, a sors bőségesen kárpótolta a kínlódásokért.
– Ez is igaz. A győzelmek, no meg a baráti társaság, és az a közeg, amelyben élhettem, mindennél fontosabb volt. Sohasem felejtem el, a hetvenhatos olimpia alatt már a meccsek után óriásit buliztunk, kimentünk az olimpiai faluból, csak mi, csajok, és jól berúgtunk. Nem voltunk nagy ivók, de emlékszem, még a Fradiban, zöldfülűként azt mondta nekem a klassziskapus, Rothermel Anna, ha igazi kézilabdázó akarok lenni, néhány sört le kell gurítanom.

A kitartása civilként is bőségesen kamatozik

– Még egy kicsit nosztalgiáznék… Annak idején a Vasasban naponta láthattam a Fáy utcában edzeni. Bogárhátú Volkswagennel járt, azt gondoltam, nemcsak sikeres sportoló, hanem gazdag úriaszszony is.
– Attól azért messze voltam. Az átlaghoz képest nem éltem rosszul, az igaz, de szó sem volt gazdagságról vagy különleges luxusról. A Vasas segítségével kaptam egy panellakást Újpesten, de a részleteket már természetesen én fizettem. A világbajnoki ezüstéremért például fejenként harmincötezer forintot vehettünk át, ami nyolcvankettőben sok pénz volt, ám mégsem annyi, hogy abból bárki is megalapozhatta az életét.

– Dániában sikerült. Ha jól vettem ki a szavaiból, természetgyógyászként.
– Nevezhetjük annak is, amit csinálok. A magánklinikámon van gyógymasszázs, akupunktúra, talpmasszázs, igyekszem a leghatékonyabban kezelni a sportsérüléseket. Dániában nincs sportoló, aki ne hallott volna a helsingöri „magyar csodadokiról”. A kitartásom ugyanúgy kamatozott, mint amikor kézilabdáztam. Dániában is egyfolytában tanultam, képeztem magam, így lettem civilként is sikeres. De átlagember, igazi kispolgár vagyok, főzök, mosok, takarítok, s közben olykor a kezembe akad egy-egy emlék. Látja akkor, de csakis akkor, néhány pillanatig újra kézilabdázó vagyok.