Lesz hajtás kifulladásig

Válogatottat nagyon könnyű összeállítani. A világ minden szurkolója, szakírója, klubedzője, szövetségi elnöke, klubtulajdonosa úgy érezheti, világverő csapatot tudna összerakni még a leggyászosabb nívójú bajnokságban szereplőkből is, sőt a végén a bőség zavarával is küzdene: nemhogy huszonkettő, hanem negyvenkettő játékosnak osztana szerelést az edzésekre.

Aktuálisan éppenséggel három csapatra való ifjabb magyar játékos is készülhetne a Kanada elleni meccsre – merthogy tehetségekből mifelénk nincs hiány. A Málta elleni arcpirító vereség után ugyanis végérvényesen eljött az a pillanat, hogy az évek során a kudarcok sorát produkáló, rutinosnak mondott játékosok helyett a fiatalabb labdarúgók is megmutassák, ők mit tudnak, aztán a szurkolóknak vagy tetszik majd az új módi, vagy nem.

Szerdán tehát arra érdemes figyelni, milyen ambícióval feszülnek neki a meccsnek az újoncok. S ha így közelítünk a szerda estéhez, akkor a hangsúly nem is annyira a fiatalításon, hanem inkább azon van, hogy az évek óta a meccsproduktumra ható morális problémákat miképpen lehet megszüntetni a nemzeti csapatnál. A Málta elleni mérkőzés ugyanis élesen rávilágított arra, hogy a külföldön profiskodó, és légiósként a valódi futballistaszemléletre kény-szerített játékosok rögvest „magyaros” csapattá kovácsolódnak a hazatérésük után: sem mentálisan, sem erőnlétben, sem pedig taktikai érettségben nem mutatják azt, ami minimálisan elvárható lenne (amúgy ez évtizedes probléma, hajdan sem értette senki, hogy a hírek szerint nyugaton brillírozó ászok miért nem tudnak Izland, Liechtenstein, Grúzia ellen eredményesen játszani...).

A miértre egyszerű a válasz: nem nyomja a felelősség terhe a futballistákat.

Lothar Matthäus két éve még amiatt őrjöngött Stockholmban, hogy miután a válogatott simán kikapott 3–0-ra a svédektől, a lefújás után másfél órával a játékosok a reptéren már nevetgélve rendelték a söröket, mintha semmi sem történt volna. Málta után a szakvezetőségből már senkit nem láttak dühöngeni, pedig mondani sem kell, micsoda különbség van, volt a két vereség között!

Persze Svédországban sem a sörözéssel volt a gond, hanem azzal, hogy a magyar futballban a játékosok, sőt a vezetők körében a vereségek tucatjai
miatt megszűnt a szégyenérzet: ez van, enynyit tudunk. Ez a mentalitás köszönt vissza a Málta elleni meccset követően is, s azt próbálták belesulykolni az agyakba, hogy igenis el kell fogadni a gyalázatot, mert itt tart a magyar futball.

A csudát tart itt!

Itt soha nem is tarthat. A megbízott szövetségi kapitány, Várhidi Péter talán ugyanezt érzi, mert a vele készített interjúnkban kimondja azt, ami miatt valóban szükséges volt a váltás, és ami felnőttfutballunk rákfenéje: „Egy biztos: ők (itt a keretbe meghívott fiatal, újonc játékosokra gondol Várhidi Péter – a szerző) nem ismernek olyat, hogy nem hajtanak erejük végeztéig, és biztosan nem úgy futnak ki a pályára, hogy mindegy, mi lesz, csak meg ne sérüljenek.”

Ha az öltözők környékét ismerő szakember ilyen markánsan véleményezi mindazt, ami a nemzeti csapathoz korábban meghívott játékosokra – tisztelet a kivételnek – jellemző, akkor nem is kérdés, hogy miért kell fiatalítani, illetve változtatni, azonban okkal vetődik fel: csak a szakmai, vagy egyéb ok is generálja a módosítást?

Mert az azért túl szép lenne, ha a kritikusok szavára hallgatva állt volna össze az új válogatott, kísérteties hasonlóságot mutatva azzal, amit a nép kívánt, így hát sok ember él a gyanúperrel az ügyben, hogy ha pusztán a valós problémák (amelyekből van szép számmal a magyar futballban) eltakarását szolgálja a hirtelen csapatfrissítés, akkor tapodtat sem lép előre a sportág. Még akkor sem, ha végre lendületesebb, eredményesebb focit hoz a szerda esti Kanada elleni mérkőzés.

Persze reménykedni lehet (sőt!), de a mostani kerethirdetés gerjesztette nagy optimizmus közepette azért illik tisztelni az ellenfelet is: nem favágók érkeznek hozzánk futballozni Kanadából.

---- A ---- V