A végeredmények egyre inkább megerősítik azokat a véleményeket, amelyek hosszabb szerb uralmat jósolnak a világ vízilabdázásában, egyúttal párhuzamot vonnak a Fodor Rajmund, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Molnár Tamás, Steinmetz Barnabás, Varga Tamás, Vári Attila képviselte generáció korosztályos hőstetteit követő magyar regnálással.
A befutott sztárral, Kásás Tamással (5) néz farkasszemet a montenegróiak kiválása után a szerb csapatban helyet kapó 19 éves Andrija Prlainovics
A befutott sztárral, Kásás Tamással (5) néz farkasszemet a montenegróiak kiválása után a szerb csapatban helyet kapó 19 éves Andrija Prlainovics
Valóban logikusnak tűnik, hogy ha már öt éve a szerbek nyerik az utánpótlás-világversenyeket, előbb-utóbb a nagyoknál is jelentkeznek az eredmények, és immár a második olyan esztendőt éljük meg, amelyben Alekszandar Sapicsék senkit sem engednek fel a dobogó legmagasabb fokára. Egyre hosszabb a felsorolás: világbajnokság (2005), Világliga (2005), Világkupa (2006), Világliga (2006), Európa-bajnokság (2006).
Ez nem lehet a véletlen műve, nem lehet a szerencsére fogni, nem átkozhatók a rossz szellemek. Már csak azért sem, mert a budapesti Világkupát úgy nyerték meg a szerbek, hogy öt játékosukat veszítették el a mérkőzés folyamán (mi egyet sem), a Világligában és a belgrádi kontinensviadalon pedig már a montenegrói játékosok (Borisz Zlokovics, Predrag Jokics, Nikola Janovics, Vladimir Gojkovics) nélkül értek a csúcsra. És ha már az utánpótlásról beszélünk, illik megjegyezni, hogy Zlokovics és Jokics – akik már kulcsjátékosnak számítottak – 1983-as születésűek. Vagyis a legnagyobb vetélytárs a jövő klasszisai közül kénytelen kettőt is nélkülözni, de képes őket pótolni. Az idő tehát nem nekünk dolgozik, ám Kemény Dénes szisztematikus csapatátalakítása semlegesítheti a rivális oldalán feltüntetett előnyt (a fiatalok közül Hosnyánszky Norbert, valamint a Varga testvérek, Dániel és Dénes kifejezetten jól teljesítettek Belgrádban), s bízhatunk abban, hogy a kifogyhatatlan szerb utánpótlás nem garanciája a jósolt világuralomnak.
És akkor térjünk rá a három napja véget ért Európa-bajnokságra. Mit láttunk? Miért vesztettünk? Megint magyarázhatjuk-e azzal a minimális vereséget, hogy mi hibáztunk, hogy mi tettük lehetővé az ellenfélnek a győzelmet, hogy nem mutattuk meg az igazi tudásunkat? Vagy most már kijelenthetjük, hogy – ha nem is sokkal, de – jobbak, erősebbek a szerbek?
Nehéz válaszolni, és a jelen helyzetben nem mondanánk igazat, ha szerb tudásbeli fölényt jeleznénk. Nem, mert a három egymás elleni fináléban (a 2005-ös Világligát ne soroljuk ide, Belgrádban öt olimpiai bajnokot pihentetett Kemény Dénes szövetségi kapitány) mindössze egy góllal kaptunk ki. Inkább arra a következtetésre vagyunk kénytelenek jutni, hogy a szerbek igen kemény, néha túlságosan is agresszív harcmodora (legyünk igazságosak: a többi csapat ellen nincs szükségük rá) egyszerűen nem hagyja érvényesülni a magyaros stílust, amelyet olyan sokan csodálnak a világon. Ilyen például Gianni De Magistris, az olaszok legendás pólósa, aki a brazil focihoz hasonlította a magyar pólót a maga ötletgazdagságával, könnyedségével, eleganciájával. Ha a szerbek is a mi felfogásunkban játszanának, valószínűleg mi nyernénk, de a görögök sem szereztek volna aranyérmet a labdarúgó Európa-bajnokságon, ha, mondjuk, a franciák technikás játékát akarták volna lemásolni. Vagyis nincs mese, nekünk kell alkalmazkodnunk, és a belgrádi fináléban látszott, hogy felvesszük fizikailag a versenyt – a gond csak az, hogy a pankráció, az irtózatos birkózás közepette egyszerűen nem marad elég energia, figyelem, nem utolsósorban lazaság a könnyed pólóra, arra, amivel valóban a szerbek felett állunk.
Furcsa is, hogy a legkeményebben játszó szerbek a legkevesebb személyi hibával fejezték be a kontinensviadalt. Mindössze 58 szerepel a nevük mellett, a németek 60, az olaszok 67, a magyarok 71 alkalommal bűnhődtek, a többiek ennél is többször. Bele lehet ebbe kötni, mint ahogy Kemény Dénes is joggal kéri számon a bíróktól a szabályokban leírtak pontos alkalmazását, ugyanakkor egy valamiben mindenképpen hibáztunk: akárcsak a Világkupa, úgy az Eb döntőjében is pocsékul használtuk ki az emberelőnyöket. Úgy tűnik tehát, ha a szerbek által ránk kényszerített brusztolás közepette is képesek vagyunk megbecsülni a fórokat, nyerni fogunk, egyúttal ott leselkedik a veszély, hogy a szerb utánpótlás csúcsminősége tényleg odabetonozza a dobogó tetejére legnagyobb vetélytársunkat. A jövő évi melbourne-i világbajnokságon, újra tesztelhetjük ezeket az elméleteket. ---- A szerbek először hallgatták és énekelték régi-új nemzeti imájukat, amely felváltotta a korábbi jugoszláv és szerb-montenegrói (a kettő ugyanaz) himnuszt. Alekszandar Sapics szavaiból kiderül, milyen sokat jelentett ez az aranyérmes pólósoknak:
„A csapat kilencvenkilenc százaléka először érzett eufóriát. Ahogy hallgattuk, hogy Isten, adj igazságot, nemcsak az eredményhirdetés után, hanem az összes meccs előtt lúdbőrözött a hátunk a himnusz hangjaira. Büszkék vagyunk rá, hogy végre egységes népnek érezzük magunkat, és az a dallam szól, amelyik valóban a miénk. Az előző himnusz semmilyen érzelmet sem váltott ki belőlünk. Remélem, hogy más szerb sportolónak is lesz alkalma megtapasztalni ezt az érzelemkitörést. Most már értem, miért szoktak sírni mások a dobogón, amikor átveszik az érmet” – nyilatkozta Sapics. ---- – Hogy érvényesíthetnénk a játékunkat a szerbek igen kemény, a vízilabdát már-már megölő stílusával szemben? – kérdeztük Kemény Dénest. – Vasárnap is tudtunk érvényesülni a mérkőzés egy bizonyos szakaszában, ennek volt köszönhető a háromgólos vezetésünk. De Biros Péter hiánya és Kiss Gergő végleges kiállítása miatt nagyon nagy lett a fiatalok aránya a csapatban, és a kellő rutin híján nem tudtuk a mérkőzés középső szakaszában folytatni az addigi játékot. A szerbek is tudnak nyílt sisakkal pólózni, de ellenünk nem ezt az oldalukat mutatják, mert akkor mi nyernénk. Inkább a durvaságot súroló stílus mellett döntenek, két kézzel fogják a játékosainkat, mint például Kásást, aki negyedszerre sem tudta elvégezni a szabaddobást, és már a bíró nézett rá ferde szemmel. Sohasem fogom arra tanítani a srácokat, hogy víz felett üssenek, ezt jó néhányszor megtették a szerbek. Kellene két határozott bíró, aki valóban végleges kiállítással – megspékelve az új szabályokba foglalt négyperces emberhátránnyal – büntetné a vétkes játékost.
– Miért nem tudtuk kihasználni az előnyöket? – Akadt három-négy olyan játékos, aki indokolatlanul korán, nyilván jó szándékkal, rést látva a falon, célozta meg a kaput, holott nem kellett volna. Több fórmegjátszásra kitalált sémát csak most vettünk elő, négyszer meg is valósítottuk ezeket, és három gólt lőttünk belőlük. De a többi esetben nem tudtuk ezeket megjátszani. Megértem a játékosaimat, akik hősiesen küzdöttek, de 9–8-cal fizettünk érte.
– Biros sérülés miatti kiesése, a Kiss, Sapics páros végleges kiállítása mennyiben befolyásolta a meccs alakulását? – Biros tapasztalata, improvizációs készsége természetesen nagyon hiányzott, és Kiss Gergő elvesztése is jelentős érvágás volt. Mérges voltam rá, de a többiek utólag azt mondták – vele még nem beszéltem, mert végig aludt a buszon –, hogy semmi különöset nem tett. Azért fájt a kiválása, mert neki ez lett volna az első hibája, Sapics pedig amúgy is kipontozódott volna.