Mámoros szerb ünnep

Egy órája véget ért a 27. férfi Európa-bajnokság döntője. A magyar busz ott parkolt a Tasmajdan uszoda előtt, a csapat tagjainak többsége a fedélzeten emésztgette az újabb elvesztett finálét (8–9), lent Steinmetz Ádám szomorkodott egymást vigasztalva barátnőjével, Szécsi Zoltán pedig éppen kifújta a nyugtató cigaretta füstjét. Tekintetünk találkozott, utóbbi szeme és arcmimikája kifejezte: „Ez van… Most sem sikerült.” Aztán szóban is megfogalmazta: „Már megint megvolt a lehetőségünk. Magunkat okolhatjuk, nem először. Rá kell jönni, miért van ez. Több ilyen meccset kellene játszani, de egyáltalán kivel tudnánk!? Azért akadnak pozitívumok is, például a fiatalok beépülése. Optimistán tekintek a jövőbe.”

Összetört játékosok siratták a vereséget

Közvetlenül a mérkőzés után éppen a remény nem sugárzott az arcokról, összetört gladiátorok ültek a medence partján. Kiss Gergely volt az, aki mindenkihez odament, és megpróbált lelket önteni a társakba. Talán ő tudott a leginkább higgadt maradni, hiszen már a 19. percben végleg kiállították Alekszandar Sapiccsal egyetemben. Sajnos a szerb gólvágó elvesztését nem tudtuk kihasználni, megint kiderült, csak látszólag alapul kizárólag rá a legnagyobb rivális (támadó)játéka.

Steinmetz Ádám elbabrált egy sárga bójával, mintha azon tanakodott volna, miként tudná levezetni rajta elkeseredettségét, mérgét. Végül jól megmerítette a vízben, és a fejére öntötte a tartalmát. Jólesett neki a hideg zuhany, no de előtte… Abból inkább nem kért volna. Az eredményhirdetés után sportszerűen gratuláltak Fodor Rajmundék a szerbeknek, és láttuk, ahogy a két volt savonai csapattárs, Kásás Tamás és Sapics összeborul, majd puszit ad egymásnak. A két nagy sztár még az első, szlovénok elleni találkozónk előtt beszélgetett egymással, egyikük sem tudta, mi történik tíz nap múlva – és most mindketten megkapták a választ. Sapics örülhetett.

A rendőrség hajnali kettőig csak tűrt

De vissza a buszhoz! Hamarosan kigurult a Tasmajdan elől a járgány, amely a szálloda felé vette az irányt, és nemsokára hazaindultak a Kemény-legények. Nem látták (jobb is), ahogy Belgrád ünnepelt. Mert irtózatosan tudnak ünnepelni a szerbek. A belvárosban teljesen megbénult a forgalom, a rengeteg rendőr csak szemmel kísérte a történéseket. Fürdés a szökőkútban, mindenbe befurakodó, mindent elnyomó hangos dudaszó, cikázva közlekedő autók, V betűvé formált ujjak, foci az úttesten. Szinte teljesen megőrültek. A kocsik motorháztetején, tetején, csomagtartójában és ablakában ültek vagy lógtak ki az emberek, csaknem mindegyik kezében szerb zászló, egymás hegyén-hátán a gépkocsik. Minden pillanat élet- és balesetveszély, de egyetlen koccanás sem történt. Van, aki melltartót húzott a szélvédőtörlő karokra, van, aki sört locsolt az elülső szélvédőre, egy kisteherautót pedig legalább harmincan foglaltak el, az alja csaknem az aszfaltot szikráztatta. Talán már el is feledkeztek arról, hogy miért is a dáridó, vitt mindenkit a lendület, egészen éjjel kettőig. A rendőrök jól láthatóan eddig tűrték a mulatságot, hirtelenjében harminc egyenruhás jelent meg a belvárosi főút, a Terazije mentén, és szinte mindenkit leállítottak, szondáztattak. Egy biztos, nem iskolatejet fogyasztottak a sofőrök – de ez már az ő dolguk.


Kiéhezve az újabb sikerre

Mi meg arról ábrándoztunk, bárcsak mi is tudnánk így örvendezni, ilyen gátlástalanul és felszabadultan, végighajtva a Nagykörúton, a rendőrök mosolyától kísérve. Vajon tudnánk-e így kiereszteni a gőzt? Remélem, igen. Ha másért nem, azért mindenképpen, mert már zsinórban a negyedik finálénkat (Világliga, vb, Vk, Eb) buktuk el a szerbek ellen. Ki vagyunk éhezve az ünneplésre.

És ha majd újra nyerünk a legfontosabb órában, Steinmetz Ádám sem rossz kedvében önti a fejére a bójányi vizet, Szécsi Zoltán is jókedvűen pöfékel majd a busz mellett, és azt mondja: „Na végre!” ---- K ---- A