„Ez tényleg remek film”

Az alkotók szerencsésebb kézzel nem is választhatták volna ki azt az embert, aki a hangját adta a Magyarországon csütörtökön bemutatott A szabadság vihara (Freedom’s Fury) című dokumentumfilmhez. A kilencszeres olimpiai bajnok úszó, Mark Spitz orgánuma ugyanis Sztankay Istvánét idézi, aki pedig látta (és hallotta) a Sivatagi show című filmet, az tudja: ennél nagyobb dicséret aligha létezik.
Igen, a legendás úszó hangja tízezer kilométer távolságból is lefegyverző muzsikájú. Ha nem tudnánk, ki hallózik bele a kagylóba a vonal túlsó végén, azt hihetnénk, profi színésszel van dolgunk.

– Mr. Spitz, Budapestről beszélek, zavarhatom néhány percig A szabadság vihara című filmmel kapcsolatban?
– Ó, hát persze! – mondta Mark Spitz. – Úgy tudom, a napokban mutatták be önöknél az alkotást…
– A minap, csütörtökön. Ön egyébként már látta?
– Természetesen, hiszen a hangalámondást már a kész filmhez vettük fel, és később a New York-i bemutatón is jelen voltam. Fantasztikus mozi, s ne higgye, hogy azért mondom, mert nekem is van benne némi részem.

– Elárulná, hogyan került ön is az alkotók közé?
– Négy évig tartottak a film előkészületei, maga az alkotási folyamat, de én már csak a legvégén jutottam szóhoz: írd és mondd, két napot vett igénybe a kísérőszöveg rögzítése. Azt kell mondanom, gyerekjáték volt az egész.
– Netán máskor is vállalt már narrátori szerepet?
– Hogyne, azonkívül az Úszás Hírnév Csarnokának, a Hall of Fame-nek vagyok az igazgatótanácsi elnöke, és tőzsdei brókerként is dolgozom. Azaz, ha úgy tetszik, a hangom a munkaeszközöm.

– Hatéves volt 1956-ban. Jelentett valamit önnek a magyar forradalom?
– De még mennyit! Habár 1956-ban még túl kicsi voltam ahhoz, hogy tudatosuljanak bennem a Magyarországról érkező hírek, tinédzserkorom elején rengeteget hallottam e kis nép szabadságharcáról az elnyomó szuperhatalom ellen. 1962 és 1964 között ugyanis Sacramentóban Zádor Ervin volt az edzőm, akinek a véres arcáról készült fotó 1956-ban bejárta a világsajtót. Az ő szemöldökét szakította fel a szovjet Valentyin Prokopov könyöke azon a bizonyos melbourne-i magyar–szovjet vízilabdamecscsen, amelyet négy nullára megnyertek a magyarok, s amelyről utólag azt mondták cinikusan az oroszok – mintegy a kiömlött rengeteg vér magyarázataként –, hogy „a póló nem pingpong…”

– Képes volt azonosulni a magyarokkal?
– A hatvanas évek elején, kiskamaszként s a közelmúltban, a felvételek idején, ötvenhat éves fejjel ugyanolyan intenzitással. Tudom, mennyit szenvedtek a magyarok 1956 előtt, 1956-ban és a forradalom leverése után is még évtizedekig. Zádor Ervin – akivel a New York-i bemutatón is találkoztam – elbeszélései nálam nyitott fülekre találtak. Sőt egész életemre szóló tanulságokkal is szolgáltak, alapvetően formálták a világról alkotott nézeteimet.
– Manapság is úszik még?
– Természetesen, de már régen nem versenyszerűen, szeniorviadalokon sem indulok.

– És megvan még a legendás bajusza?
– Nem, már évekkel ezelőtt leborotváltam…
– Mondja csak, miért vette a fejébe annak idején, hogy beverekszi magát az 1992-es barcelonai olimpián induló amerikai úszócsapatba?
– Izgatott a kihívás, meg aztán Bud Greenspan, a híres sportfilmrendező felajánlott egymillió dollárt arra az esetre, ha negyvenegy évesen sikerrel szerepelnék a válogatón. Egyébként nem voltam esélytelen.

– Tényleg nem?
– Nem bizony! Az enyém volt minden idők harmadik legjobb időeredménye a száz méter pillangón, s az a két úszó, aki előttem állt az örökranglistán, már visszavonult. Aztán pechemre az egyikük, Pablo Morales visszatért, ráadásul olyan sikerrel, hogy megnyerte a barcelonai olimpiát. De a válogatón ettől függetlenül nem jött ki a lépés, habár még túl a negyvenen is 55.2 másodpercet tudtam száz pillangón, a kedvenc számomban.

– A müncheni hét aranyérem megszületésének körülményei ismertek, miként az is, hogy – egyedülálló módon – mind a hetet világcsúccsal szerezte meg. De mi történt négy évvel korábban, Mexikóvárosban?
– Semmi különös, csak az, hogy az eltervezett hat aranyéremből kettő lett, plusz egy ezüst és egy bronz. Tizennyolc éves voltam, minden tekintetben alkalmatlan és éretlen arra, hogy a nagy dérrel-durral beharangozott tervemet, a hat aranyérem megszerzését megvalósítsam. Utólag visszagondolva agyrém volt az egész: korábban legfeljebb két számban indultam egy-egy viadalon, ott meg haton.

– Nem bírta a nyomást?
– Sem fizikailag, sem szellemileg. Egyszerűen nem volt rutinom abban, hogyan kell jó egy hét alatt ilyen rengeteg futamot teljesíteni – mert hiszen voltak előfutamok is szép számmal.
– És hogyan készült Münchenre?
– Úgy, hogy három éven keresztül minden amerikai bajnokságon halmoztam a versenyszámokat, tudatosan kondicionáltam magamat a szélsőséges megterhelésre. A legnehezebb a százméteres gyorsúszás volt. Addig már nyertem öt aranyérmet, a hatodik is biztosnak tűnt, hiszen az olimpiai úszóversenyek utolsó döntője a négyszer százas vegyes váltó volt, borítékolható amerikai sikerrel. No, de a száz gyors… Honfitársam, Jerry Heidenreich kirobbanó formában volt, s annyira féltem az esetleges vereségtől, hogy azt fontolgattam, visszalépek a versenytől. Szerencsére az edzőm, Sherm Chavoor értesült a tervemről, s meglehetősen kemény szavakkal lebeszélt róla.

– Végül négy tizeddel megverte Heidenreichet…
– Igen, de nem volt könnyű. Teljes erőbedobással kezdtem, s az utolsó húsz méterre úgy elfáradtam, hogy majdnem megfulladtam. Heidenreich fel is jött, de egy tempóval meg tudtam előzni. Némi túlzással úgy kellett kihúzni a medencéből…
– Egyébként járt már Magyarországon?
– Egyszer, 1983-ban, a budapesti tornász-világbajnokságon, vendégként. Most is szóba került, hogy eljövök a film bemutatójára, de aztán másképpen alakult. Így aztán csak a távolból tudom ajánlani az alkotást a magyar moziba járóknak. Ez tényleg remek film, nagyon fontos munka. Ha engem, amerikait megérintett, akkor a magyarokat sokkolni fogja. Tele van megható jelenetekkel, pedig higgyék el, sikerült elkerülni az érzelgősség csapdáját…