Vissza a tömegekhez

Helsinkiben (1952) négy olimpiai bajnoki cím jutott a magyar úszóknak. Hegemóniájukat megerősítette Torino (1954) nyolc Európa-bajnoki címe, hogy aztán Melbourne-ben (1956), az olimpián ne végezzen az élen magyar. Csapás volt ez a javából, témánk szempontjából pedig azért érdekes, mert a krónikások meglehetősen kritikusan figyelték a budapesti Európa-bajnokságot.

Jellemző, hogy a megnyitó napján, 1958. augusztus 31-én azt írta a Népsport, hogy: „Négy évvel ezelőtt, Torinóban még professzorok, tanítómesterek voltunk. Ne szégyelljünk most tanulni…”

A Képes Sport keményebben fogalmaz. A szakíró szerint az Európa-bajnokság már a megnyitó előtt elkezdődött, akkor, „amikor az Eb első résztvevője edzésre jelentkezett az uszoda bejáratánál. Mert ettől kezdve nyüzsgött itt az élet. Olimpiai bajnokok, világnagyságok csiszolták formájukat élesre, és ha edzőink, szakembereink ezt a hetet jegyzőkönyvvel és versenyórával, de legalábbis nyílt ésszel és szemmel a parton töltötték volna – talán könnyebben ment volna az újjáépítés. Jegyzőkönyvet egyet se láttunk, versenyórát is alig, és attól tartunk, hogy a nyílt ész és a szem – szintén hiánycikk volt e hét nap alatt.”

Még el sem kezdődött, máris lemaradtunk – sugallja a krónikás, s ettől nem tágít egészen addig, amíg véget nem ér a verseny.

Pedig sikertelennek éppen nem nevezhető az Európa-bajnokság. Ha a mostani módinak megfelelően leszámítjuk a vízilabdázók címvédését, még mindig marad hat érem, közöttük Újvári László aranya műugrásban. Ha a végeredmény nem is hasonlítható Torinóhoz vagy Helsinkihez, a fanyalgás semmiképpen sem méltányos.
Mint ahogy az sem, hogy a magyar sikerek főszereplőiről alig esik szó. Az újságok szárazon beszámolnak arról, mi történt a versenyeken, és kész. Az egyetlen győztes, Újvári is csak azt mondhatja el a Képes Sportban, hogy „Tudom, hogy sokan, sokszor csalódtak bennem. Tudom, hogy eddigi életemmel, magatartásommal tulajdonképpen nem is érdemeltem meg ezt a bajnokságot. Most majd… utólag akarok méltó lenni hozzá.” Ezt is vélhetően csak úgymond, pedagógiai okokból tárhatta a világ elé, hadd lássa az olvasó a pozitív példát – a jó néhány balhét maga mögött tudó aranyérmes jóvoltából.

Az „agyonhallgatás” okaként emlegetik a kortársak, hogy a forradalom (akkor: ellenforradalom) után rengeteg bírálatot kapott a sport azért, mert a vezetők nem léptek fel „az egészségtelen sztárkultusz” ellen, a klasszisok azt csináltak, amit akartak, kivonták magukat a köz normái alól, korabeli kifejezéssel élve: „elszakadtak a tömegektől”.

Az eset azért is feltűnő, mert a külföldi klasszisokról sok szó esik. Például a 100 méter gyorson győztes (56.3) olasz Paolo Pucciról. Róla megtudhatja ország és világ, hogy harmadéves gyógyszerészhallgató, ami igencsak rányomja a bélyegét a felkészülésére. Még a kor edzésmódszereit ismerve is szokatlan, hogy „januárban, februárban csak ivásra használta a vizet…, márciusban napi egyetlen, egyórás úszás volt az adag, reggelenként 3000 játszi méter. Áprilisban vizsgák, megint csak egy óra jutott az úszásra és esténként még 15 perc a tornára. Májusban sérülés, 25 nap szünet. Június 15-től, az utolsó vizsga napjától pedig »nagyüzem«, napi két edzés… Ez hát Paolo Pucci, a budapesti Eb királya”. Az olasz úszónál bravúr, hogy „csak ivásra használta a vizet”, a magyar klasszisról, Dobai Gyuláról viszont így írnak: „Állítjuk, hogyha Dobai átdolgozza a telet, súlyzózik, tornázik egy kicsit – biztosan nyeri a 100 métert. Ez a téli felkészülés azonban hiányzott és így – az idegeké lett az utolsó szó.”

Kétségtelen, a rajt előtt „Dobai tenyerébe temeti az arcát”, de aztán bronzérmet szerez. Sőt. Két évvel később a római olimpián már hiába keressük Paolo Pucci nevét a legjobbak között, be sem jut a 100 gyors döntőjébe, ahol viszont ott van Dobai Gyula (56.3 – 5. hely). És ott van 1964-ben Tokióban is (54.9 – 7. hely), magyarán: valósan érdemelt volna némi elismerést 1958-ban is.

Egyetlenegy úszót emelnek ki a hozzáértők, Katona Józsefet. Az akkor 17 esztendős egri ifjú úgy lesz második 1500 gyorson, hogy élete legjobbját ússza (18:13.0), ám így is csak kivételként emelik ki a többiek közül, mondván: „Katona Józsefet kivéve egyetlen versenyzőnknek sem sikerült az Eb-n legjobb formáját nyújtania.” Az Európa-bajnokság utáni hetekben is csak akkor esik szó róla, amikor bemutatják az egri uszodát, ahol, és az egri úszókat, akik között készül. Katona is többet érdemelt volna első sikere pillanatában, már csak azért is, mert akárcsak Pucci, az őt legyőző brit Ian Black (400 gyorson és 200 pillangón is nyert Budapesten) sem szerepel a soron következő olimpiák döntőjében. Katona viszont igen, Rómában 5. (17:43.7), Tokióban pedig 8. (17:30.8). Közben Európa-bajnokságot nyer 1962-ben Lipcsében (17.49.5), s kitűnik vízilabdában is, 14-szeres válogatottként mond búcsút a medencének.

Ha a legjobbak menedzselése nem is, akad valami, ami összecseng a mostani Európa-bajnoksággal. A versenyt és az akkori rajtra átadott új medencét köszöntő írásban ez áll: „A rendezőség már az első pillanatban csatát nyert, a gyönyörű új medence megalkotásával eddig soha nem tapasztalt felkészülési lehetőséget nyújtott az Eb résztvevőinek. Ismeretes, hogy annak idején Budapest rendezte az első úszó Európa-bajnokságot. Most bebizonyíthatjuk, hogy a szervezés és a lebonyolítás terén még mindig Európa legjobbjai előtt állunk.”