Apa és fia a média fókuszában

„A foci nem csupán élet-halál kérdése, annál sokkalta több!” – hangzik Bill Shankleynek, a Liverpool egykori edzőjének legendás kijelentése, mely pontosan jellemzi azt a hangulatot, ami Horvátországban tapasztalható a világbajnokság közeledtével. A horvát szurkolók részéről már több százezer jegyigénylés futott be a szervezőkhöz, akik mindössze tizenkétezer tikettet tartanak fenn számukra. A rajongókat most nem érdekli az utazás költsége, a belépők eget rengető árfekvése, sőt még az sem, ha esetleg nem kerülnek be a „felső tizenkétezerbe”, ők jegy nélkül is útra kelnek.

„Június tizenharmadikán, a brazilok elleni meccs napján megtörténik Berlin horvát megszállása” – jósolja Josip Simunic, a Hertha BSC-ben játszó válogatott védő, aki harmincezer honfitársát várja az adott napon a német fővárosba.

A jó fociért minden pénzt megadnak

Tudni kell, hogy egy olyan országról van szó, ahol a munkaképes lakosság egyharmada nem él említett képességével, így hát az egyszerű nép amúgy sem túl vastag pénztárcájára radikális fogyókúra vár a nyáron; a válogatott ügye azonban nem tud elég drága lenni. Az 1991 óta független Horvátországban a labdarúgás kétségkívül az egyik legnagyobb nemzeti büszkeség, ugyanakkor kiváló propagandaeszköz arra, hogy a gazdasági bajokat enyhítse a lakosság körében, amely számára a futball gyakran a politikánál is fontosabb.

Puskagolyók helyett inkább gólokat lőnek

Nem véletlenül mondta Franjo Tudjman, Horvátország korábbi köztársasági elnöke a következőt: „Ha nincs háború, az emberek a sporton keresztül fejezik ki identitásukat.”

1998-ban például nem volt háború, Horvátországban mégis úgy érezték, mintha az egész világot legyőzték volna. A franciaországi világbajnokságon szerzett bronzéremmel a helyi sajtó szerint a válogatott tagjai „örökre bevonultak a történelembe”, ami talán egy kis túlzás, ám tény, hogy a váratlan sikerre felkapták a fejüket a világ futballrajongói, a horvátok önbecsülése pedig nem csökkent a leírhatatlan zágrábi ünneplés során. Ezen a büszkeségen még az sem tudott változtatni, hogy azóta nem sikerült maradandót alkotniuk, sem a 2002-es világbajnokságon, sem a 2004-es Európa-bajnokságon.

A válogatott azonban Zlatko Kranjcar szövetségi kapitány kezei alatt valósággal megtáltosodott, ennek pedig mi, magyarok nem örültünk, mivel a selejtezőcsoportban éppen bennünket gátoltak meg abban, hogy komolyabban ábrándozhassunk a nagy áttörésről (a kinti találkozón sima hármast gurítottak nekünk, Budapesten pedig gól nélküli döntetlenre végeztek.) Úgy lettek csoportelsők, hogy tíz mérkőzésükből egyet sem veszítettek el, hétszer pedig a három pontot is besöpörték.

A horvátok Németországban szeretnék folytatni nagyszerű sorozatukat, ebben azonban – első körben – Brazília, Ausztrália és Japán is igyekszik majd megakadályozni őket. Reálisan nézve az erőviszonyokat, minden bizonnyal a világbajnoki címvédő dél-amerikaiak mögött a még mindig továbbjutást jelentő második pozíció megszerzéséért lesznek harcban a japánokkal és az ausztrálokkal.
Persze a brazilok ellen sem feltett kézzel futnak ki a pályára déli szomszédaink, s Darijo Srna, a horvátok középpályása váltig állítja, a címvédő nem is olyan félelmetes: „Nagyon tiszteljük őket, de egy cseppnyi félsz sem lesz bennünk, amikor pályára lépünk ellenük!”



Különleges meccs az ausztrálok ellen

Érdekes összecsapásra van kilátás a horvát–ausztrál meccsen is, hiszen a két csapat keretében elég nagy a keveredés: a horvátoknál ausztrál születésűek, az ausztráloknál horvát származásúak lépnek majd pályára. A japánok elleni mérkőzés pedig kulcsfontosságú lehet a továbbjutás szempontjából, ezt a véleményt osztja a szövetségi kapitány is: „Különösen vigyáznunk kell a japánokkal, azon a találkozón sok minden eldőlhet.”

Az egyébként nagy köztiszteletnek örvendő szakembert sok kritika érte az elmúlt időszakban. A bírálatok középpontjában a játékosokkal való túlontúl bizalmas bánásmód és saját fia, a karmesteri pálcát birtokló Niko Kranjcar állt.

„Sosem értettem az efféle kritikákat. Mindig udvarias vagyok a játékosokkal, a médiával és a szurkolókkal is. Ha azonban nem lett volna tekintélyem a játékosok előtt, hogyan lehettem volna olyan sikeres? Szerintem nem baj, ha azt látják, hogy kedves emberek is lehetnek győztesek.”

A horvát sajtó másik, fiára vonatkozó megjegyzésével nem is kíván foglalkozni, a válogatott összeállításánál ugyanis nem a demokrácia alapelvei érvényesülnek: „Ennek a csapatnak szüksége van Nikóra, a csapattársai nagyon bíznak benne. Csak azt tudom üzenni a kritikusoknak, hogy nyugodjanak meg, Niko játszani fog!”