„Félek a kötelek között”

Már tíz éve annak, hogy Erdei Zsolt szerényen „tucatbunyósként” egy káposztásmegyeri panellakásban üldögélt, s arról ábrándozott, hogy egyszer majd világbajnok lesz. Mennyi minden történt vele azóta! Hány és hány ellenfelet kellett legyőznie ahhoz, hogy immár Hamburgban éljen, elegáns polgári lakásban, s eközben Fóton építgesse álmai otthonát. Irigyelheti-e tőle bárki is mindazt a földi jót, amit megteremtett magának? Ki cserélt volna vele, amikor tavaly október 22-én a francia Mehdi Sahnoune elleni mecscsén az ötödik-hatodik menet táján – bordasérülése miatt – már levegőt sem kapott, és a sarokba betántorogva azt mondta az edzőjének, Fritz Sduneknek, hogy „Végem van...”Akkor is nyert.A szárnyaszegett Madár egyszer csak felemelkedett, mint a sas, aztán lecsapott áldozatára. A 12. menetben valósággal kivégezte ellenfelét. Mintha nagyon régen lett volna. Pedig a képek elevenek, s felejthetetlenek. A ziháló Madár, a ringben tétován tántorgó Erdei Zsolt, ahogy egyszer csak valami földöntúli erőtől támogatva megújul, és megvédi világbajnoki övét. Azóta nem bokszolt. Kicsit lazított, kicsit éldegélt, mint az átlagember, bevásárolt, pihent, kirándult és egyfolytában szerelmes volt feleségébe, Arabellába. Az élet máshol van – írta Milan Kundera, de ez Erdei Zsoltra aztán nem érvényes. Ő most, legyen akár Hamburgban valamelyik bevásárlóközpontban, vagy Fóton a téglák között, épülő háza kertjében, igencsak jól érzi magát.
Bár az élet nem hagyja, hogy felhőtlenül örüljön.

– Kórházban van? Keressem később? Egyáltalán, mi a baj?
– Velem semmi, de Arabella rosszul lett – mondta Erdei Zsolt. – Valamilyen vírust kaphatott el szegény, s annyira legyengült, hogy kétségbeesésemben behoztam a hamburgi kórházba. Vigyáznom kell rá, hiszen mindennél fontosabb a számomra. De várjon, mindjárt szólok az orvosnak... Na jó, beszélhetünk egy rövid ideig, remélem, nincs nagy baj.

– Tudja, ki lett volna szombaton nyolcvanesztendős?
– Hú, ezen gondolkodnom kell.
– Ne törje a fejét, megmondom inkább: Papp László.
– Jesszusom, szégyellem, hogy ezt nem tudtam. Pedig Laci bácsi volt számomra az isten. Csodálatos ember. Még most is furcsa, hogy múlt időben kellene beszélnem róla. Tizenkét éves lehettem, amikor először találkoztam vele. A KSI-ben bunyóztam, s talán éppen ugróköteleztem, de az is lehet, hogy a homokzsákot püföltem, amikor megjelent a tréningünkön a válogatott keret. Elöl jött Papp László, címeres melegítőben, s úgy néztem rá, mintha valami földöntúli lény lenne, marslakó, vagy tudom is én, micsoda. Mondtam is magamban, na Zsoltika, most szépen odamész Laci bácsihoz, s kezet fogsz vele. Persze, hogy nem mentem. Földbe gyökerezett a lábam.

– Azért később csak összebarátkoztak.
– Barátkoztunk? Te jó ég, ha rajtam múlik, még mindig csendőrpertuban vagyok vele. Ő tegez, én meg magázom. Az ember fia ritkán bratyizik igazi bálvánnyal. Persze később sokszor találkoztunk, s nem túlzok, naponta nyolcszor mondta el nekem:„Te, fiam, miért nem fordított alapállással bokszolsz?”
– Jó, hogy ilyen szeretettel beszél Papp Lászlóról még most is. Hallottam, az a nagy álma, hogy a Papp László Budapest Sportarénában bokszoljon, ott védje meg a világbajnoki övét, ezzel is tisztelegve a korábbi háromszoros olimpiai bajnok emléke előtt.
– Így van. Még az is lehet, hogy már az idén sikerülni fog. Talán az év végén bunyózhatok az Arénában, sok-sok ezer magyar szurkoló előtt, és itthon ünnepelhetek. Nem rajtam múlik. Ez egy világbiznisz része, amely alkalmazkodik a szabályokhoz.

– Ezt úgy mondta, mintha nem tisztelnék eléggé, mintha nem tartozna a világelitbe.
– De odatartozom. Benne vagyok a legjobb ötben. Sőt, ha olyan napom van, én vagyok a legeslegjobb. Legyőzök, megverek bárkit.
– Nincs mindig jó napja?
– Hogy is lenne? Látta, ahogy a francia ellen győztem legutóbb?

– Félelmetes volt az arca. Különösen a tekintete. Mintha a semmibe révedt volna, ahogy ment le egyik menet után. Mintha légüres térben mozgott volna.
– Valahogy úgy. Bevallhatom, azt akartam, hogy üssön már ki ez az ember. Elegem volt. Elfáradtam. Olyan fáradtság vett rajtam erőt, hogy azt sem bántam volna, ha orrba vág, én meg lerogyhatok végre a padlóra és pihenhetek, fújhatok, szusszanhatok. Véget akartam vetni, s egyszerűen leengedtem a kezem. Talán még mondtam is, hogy „Gyere, üssél már ki!”

– Ezt nem mondja komolyan.
– Mondom, hogy elegem volt. Persze, az ember néha ösztönösen cselekszik. Leengedtem a kezemet, de ugyanakkor, amikor a francia ütött felém, elhúztam a fejem.
– Szokott félni a ringben?
– Mindig félek a kötelek között. Nem az ütésektől, attól aztán nem. Nem fáj. Olykor nem is érzem, hogy telibe trafálták a képem, és felrepedt a szemöldököm. A fájdalmat meg lehet szokni.

– Akkor mitől fél?
– A vereségtől. Mindig győzni akarok. Láthatta, még akkor is, amikor már azt vártam, hogy üssenek ki. Az élet valahogy erre tanított, hogy tartsak ki a végsőkig. Ez talán fontosabb része a sikereimnek, mint az állítólagos tehetségem.
– Sikeres. Gazdag is?
– Hogy sok pénzem van-e? Igen. A magyar átlaghoz képest jól élek, de ha felépül Fóton a házam, amely nem lesz palota, csak egyszerű családi fészek, mindenféle hivalkodó kikerics- vagy kankalinszín nélkül, addigra már el is fogy a vagyonom. Persze, néhány meccs még hátravan a pályafutásomból. Azokon még kaszálhatok szépen. De nem ez motivál.

– Májusban lesz harminckét éves. Érzi ennek a súlyát?
– Az nem kifejezés. Amíg korábban négy kilót is leadtam egy tréningen, addig most örülök, ha két kiló lemegy rólam. Meg aztán lassabban gyógyulnak a sérüléseim, hamarabb elfáradok. Néha itt fáj, máskor ott. Folytassam? De tudja, mi az érdekes? Most bomba formában érzem magam. Elkezdtem a tréninget, május hatodikán bokszolok Düsseldorfban, a tervek szerint az ukrán Jurij Barasian lesz az ellenfelem, és ha azt mondanák nekem, hogy „Na, Madár, a jövő vasárnap verd le ezt az ukrán srácot”, biz’ isten elvállalnám. Friss vagyok, bírom a terhelést és élvezem a bunyót. Magam is csodálkozom rajta.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy már kifelé megy?
– Azt.
– Ugyan már! George Foreman negyvenévesen is világbajnoki címért bokszolt Muhammad Alival, ön meg itt, harminckét éves ifjoncként már búcsúzkodik.
– Pedig ez a helyzet. Talán még egy jó évem van. Belőlem sosem lesz Foreman, de még Frazier sem. Én nem az az alkat vagyok, és nem az a típus. Ha én egyszer abbahagyom, akkor végleg leteszem a kesztyűt. Az a helyzet, hogy szeretnék egészséges emberként élni, nem péppé vert fejjel új életet kezdeni.

– De addig még padlóra kellene küldenie, vagy legalábbis le kellene győznie a francia Fabrice Tiozzót. Az ő skalpjára azért csak vágyik. Vagy már ez sem izgatja?
– Mi az hogy! Vele jó lenne bunyózni. Hajaj, de még milyen jó. S remélem, lesz is lehetőségem rá.

– Nem sajnálja, hogy nem tudott megmérkőzni Dariusz Michalczewskivel? Tudom én, hogy klubtársak voltak, és föl sem vetődött ennek a meccsnek a lehetősége, de azért mi, magyar szurkolók csak megnéztünk volna egy ilyen összecsapást.
– Dariusz veszélyes ellenfél lett volna. Talán legyőzöm, talán nem, de jobb így, hogy nem bunyóztunk.

– Gondolkodott már azon, hogy ha abbahagyja, mit csinál majd? Üzletet nyit, mint Kovács István?
– Kokó nagyon ügyes pasas. Bennem nincs meg ez a képesség. Sohasem tudtam úgy bánni a pénzzel, mint ő. Engem csak a boksz érdekelt, így valószínűleg másként folytatom, mint ő. Nekem az a fontos, hogy vigyázzak a családomra. Az édesanyámra, a feleségemre és mindenkire, aki közel áll hozzám. Ezért jó, hogy ott lesz mindenki együtt, Fóton. Biztos vagyok benne, hogy egy-két év múlva már teljesen átlagos életet fogok élni. ---- T ----