Kezdetnek nem rossz

Ül egy ember egy benyílóban a planicai sánc alatt, piros ruhában, összegörnyedve. Közelebb érve kiderül, nincs rosszul. Sőt! A szeme csukva, láthatóan élvezi, amit csinál. Enyhe füst lengi körül, nincs mese, dohányzik. Hogy miért elrejtőzve, amikor a hegyek között rengeteg a szabad tér, az csak közelebb lépve, felismerve őt derül ki. Érthető, hogy nem szeretné, ha rajtakapnák, mégiscsak furcsán nézne ki, ha ország-világ megtudná, hogy Andreas Widhölzl a Világkupa döntőjén pöfékelve készül a következő fellépésére. Meglátva, hogy figyelik, az osztrákok olimpiai bajnoka elmosolyodik, bocsánatkérően széttárja a kezét.– A szenvedély nagy úr – mondja, és máris kínálásra nyújtva veszi elő a marlborós dobozt. Megrázzuk a fejünket, ő újra széttárja a kezét, majd fölkászálódik, kezet nyújt, és elmegy, várja a második sorozat.
Tetszik, nem tetszik, egyáltalán nem megdöbbentő, hogy Widhölzl dohányzik. Annál, aki arra vállalkozik, hogy száz és száz métereket repüljön a levegőben, százvalahány kilométer/órás sebességgel rajtolva, magától értetődő a feszültség. Amelyet ki így vezet le, ki úgy. A finnek egykori legendás klasszisa, Matti Nykänen annak idején ivott, az alkoholtól várta az oldódást. Rá is fizetett, hiszen a legutóbbi hír szerint feltételesen szabadlábra helyezve, ittasan szurkálta meg az ötödik (!) feleségét…

Ehhez képest Widhölzl dohányzása hétköznapi, egy kézlegyintéssel elintézhető fegyelmezetlenség. Amely egyébként nem jellemző a síugrók világára, amelynek az osztrák Walter Hofer a nagyfőnöke, ő a síugrók Bernie Ecclestone-ja.

– Csak éppen nem keresek annyit… – mosolyog a felvetésen.

Látványos karrier az övé. Az internetes honlapok szerint sportorvosi tanulmányai során került kapcsolatba a sportággal, a valóság azonban hétköznapibb.
– A nyolcvanas években masszőr volt az Ernst Vettori, Andreas Felder fémjelezte osztrák csapatnál – mondja Kelemen Zoltán, aki a sportág eddigi utolsó magyar szövetségi kapitánya. – Remek fickó volt akkor is, sokat járt nálunk a Balatonon Vettoriékkal együtt, főszerepe volt abban, hogy Fischer Laci az osztrákokkal készülhetett.

Álljunk is meg egy pillanatig Fischer Lászlónál! Az osztrákokkal együtt töltött idő nem volt haszontalan számára, hiszen 1981-ben, Oberstdorfban a legendás négysáncverseny első állomásán 19., 1984-ben, Lake Placidben a 12. lett – ő az egyetlen magyar, aki Világkupa-pontokkal büszkélkedhet. – Néha még álmodom a síugrással – mondja. – Régebben, egy-egy versenyt látva, együtt „ugrottam” a versenyzőkkel, ma már ez lehetetlen, annyira más a technika – magyarázza. – Jó itt, Planicán, tudja, aki egyszer síugró volt, mindig az marad.

És nem felejt. Walter Hofer, aki a masszőrség után szépségszalont nyitott, majd mielőtt versenyigazgató lett volna, edzősködött az osztrákoknál és a németeknél, régi ismerősként köszönti Kelemen és Fischer urakat. Más kérdés, hogy csak nagyon nehezen talál időpontot egy rövid, de roppant fontos hivatalos tárgyalásra.
Kelemen Zoltánt ugyanis nem csupán a nosztalgia hozta Planicára. Eltökélt szándéka ugyanis, hogy megkísérli a síugrás magyarországi feltámasztását. Kőszegi lévén ez tulajdonképpen természetes, hiszen szülővárosában egy pillanatig sem szünetelt a sportág.

– Egyelőre csak tájékozódom – óvatoskodik. – Keresem a lehetőségeket. Ez a legkevesebb amivel tartozom a múltamnak, az emlékeimnek. Kőszegen sokan támogatják, hogy fölépüljön a már elkezdett hatvanméteres sánc, Walter Hofer úrtól azt szeretném megtudni, milyen lehetőségeink vannak, hogy a nemzetközi szövetség támogassa a fejlesztést.

Ami abból állna, hogy a sánc elkészülte után nyaranta közép-európai regionális központ legyen Kőszeg, mint Németországban Garmisch-Partenkirchen, ahol tizenévesek tucatjai edzőtáboroznak.

Lemegy az első napi verseny, a cseh drukkerek Nykänenre emlékeztetően, bódultan ünneplik a már Világkupa-győztes Jakub Jandát, amikor Walter Hofer betoppan a Hotel Kompas halljába. Azonnal Kelemen úrhoz siet, és csendben beszélgetni kezdenek. Hofer úr egy ideig hallgatja a másikat, aztán fölemeli a kezét.
– Mielőtt folytatnád, tudnod kell, hogy csak a szövetségen keresztül tárgyalhatunk az ügyről… – figyelmeztet.

Kelemen Zoltán bólint, ő is így gondolta, s néhány perc elteltével megszületik a megállapodás. A magyar szakember fölveszi a hivatalos kapcsolatot a síszövetséggel, és ha a szervezet élni kíván a lehetőséggel – élnie kell! – és felhatalmazást ad neki, az elképzelését leírja a versenyigazgatónak.

– Hány kilométerre van Kőszeg Budapesttől? – kérdezi még Walter Hofer, majd hozzáteszi, ha jól mennek a dolgok a tavasz végén, a nyár elején eljön Budapestre megbeszélni a részleteket, s akkor leugrana Kőszegre is, megnézni a helyszínt.

Kézfogás, szívélyes búcsú, Hofer úr robog tovább. Kelemen pedig újabb ismerősbe botlik, Ernst Vettori köszönti nagy-nagy örömmel. Amikor az Albertville-ben (1992) középsáncon olimpiai bajnok megtudja, miről folyt a szó Walter Hoferrel, azonnal mondja:
– Én pedig eljövök hozzátok szövetségi kapitánynak…

Kelemen beleegyezően int, aztán újabb ismerőst pillant meg, Joachim Winterlichtet, az egykori NDK-s síugrófőnököt – Jens Weissflog és Jochen Danneberg elöljáróját.

– Jól vagyok – mondja a német. – Maradtam a síugrásnál, csak átálltam a másik oldalra. Sáncokat építek. Innen Planicáról Szentpétervárra megyek, ott is nagyon akarják a síugrást. Az oroszok egyébként fantasztikusak, nem ismernek lehetetlent. Dmitrij Vasziljevnek külön szurkolótábora van, a gyerekek mindenhová elkísérik, ráadásul, ahogy hallottam, jövőre, de legkésőbb két év múlva Jekatyerinburgban Világkupa-verseny lesz.
Kelemen Zoltán bólint, de amikor megemlítem neki, hogy nem lesz rossz újra ott lenni ebben a sikeres üzletágban, lehűti a lelkesedésemet.

– Várjuk ki a végét… Egyelőre csak az biztos: ami Planicán történt, kezdetnek nem rossz.
Rögzítsük mi is: kezdetnek nem rossz. ---- F ---- A