Tóni bácsi mosolya

Meccsnapon Faragó Antal, Tóni bácsi, legyen bár a kezdő sípszó este hétkor, korán kel. Sima hétköznapokon csak ő ügyel a pénztárban, de ez a péntek még mindig, már megint ünnepnapnak számít.
Játszik a Fradi! „Ne szólíts engem úrnak, én mindenkinek Tóni bácsi vagyok” – igazít ki fiatalos lendülettel. Mindenkit tegez, de őt is tegezik a vevői. Mert őt mindenki ismeri...

Szóval meccsnapon már reggel kilenckor elindul az Angyal utcából (az csak természetes, hogy a Ferencvárosban lakik), és tízkor már dolgozik. „Fiam, jönnek az emberek, el sem hinnéd, délelőtt mennyi jegyet adtam el” – mondja lelkesen, de azért hozzáteszi: ez nem is olyan régen azért egyáltalán nem számított tömegnek. – Szerintem ma már senki sem hinné el, hogy csak a tavaszra szóló bérletből eladtam már tízmillió forint értékben. De azért tudom: ez nekem vagy neked sok pénz, egy futballcsapat életében azért nem olyan világrengető öszszeg.”

Egész éjjel várakoztak az elszánt szurkolók

Elrévedünk a múltban – 32 év az Üllői úton megannyi emléket ébreszt az emberben.
Tóni bácsi mondja: amíg néhány éve be nem vezették a számítógépes rendszert, addig a stadion sarkában, az aluljáró közelében mozgóárusként dolgozott. „Azt szerettem, hogy jöttek, csak jöttek a fradisták, zajlott az élet, mindenki izgatottan készült a meccsre – magyarázza. – Félre ne értsen, nagyon kényelmes itt bent, a főpénztárban, semmi okom panaszkodni, de azért az volt igazi. Ott bent, a sűrűjében...”
Ma már két komputer segíti a munkát, az egyik a bérletek, a másik az aznapi meccsre szóló belépők eladását rögzíti. „A Fradi a mindenem – mondja. – No a család az első, négy gyerekem van, a legkisebb a Közgázon egyetemista, de utánuk csakis a Fradi létezik.”
Kérdezem: mi volt a rekord?

1995, a Bajnokok Ligája volt az igazi őrület. Az Ajax elleni meccsre elővételben elkapkodták a jegyeket, ráadásul a fejesek alig hagytak belépőt a pénztárban, a 3–0-s zürichi siker a Grasshoppers ellen felkorbácsolta a futball-lázat. Az amszterdami, akkor a világ legjobbjának számító csapat látogatására egy vasárnap délelőtt kezdődött el a jegyárusítás, szombat este a Fradi itthon játszott bajnokit. A szurkolók utána nem haza, hanem a pénztárakhoz mentek, ott éjszakáztak (külön pechjük volt, hogy aznap éjjel az órát is vissza kellett állítani...), és a pénztáros nem hitt a szemének, amikor vasárnap reggel az egész járdát ellepő tömeget meglátta.

Baj volt, ha elmaradt a tízezer néző

Mégis, Tóni bácsi úgy emlékszik, néhány héttel korábban az Anderlecht elleni Bajnokok Ligája-selejtező-visszavágó volt a csúcs. Ő akkor 3400 belépőt adott el egyedül, és persze a kollégái is dolgoztak serényen. „Manapság előfordul, hogy egy bajnoki meccsen összesen adunk el ennyit” – kesereg kicsit, és megtudom: ha annak idején valamiért nem volt tízezer néző, bárki lehetett az ellenfél, akkor ott valami nem stimmelt, de Tóni bácsi nem pesszimista, lát fantáziát a mai együttesben: „Jók ezek a gyerekek, örülök, hogy Leandro visszajött Brazíliából, a Laczkó Zsolti meg a Bartha gyerek is ügyes. Amikor Gellei Imre átvette a csapatot, meglátott, elcsodálkozott: maga még mindig itt dolgozik? Ezer éve ismerem őt is.”

A játékosok számára mindig akad belépő

Tóni bácsi népszerűségére egy példa: a születésnapján Tepszics Ignác, a klub jelenlegi igazgatója köszöntötte, másnap a csapat korábbi edzője, az MTK jelenlegi szakmai igazgatója, Garami József is volt munkahelye felé kanyarodott, és felköszöntötte a pénztárost.”A játékosok úgy kezelnek, mint az apjukat – mondja jól hallható büszkeséggel a hangjában. – Ha kell valami, hozzám jönnek: Tóni bácsi, kellene két belépő – de jó helyre!”
Péntek késő délután – hamarosan kezdődött a ZTE elleni meccs –, a vásárlók meg-megszakítják a beszélgetésünket. „A B-szektorba? A tizenhatodik sor jó lesz? Onnan jól látni, elhiheti nekem.”

Aztán ott folytatjuk, hogy ki a kedvenc... „Nézze, sihederkoromban én is játszottam a Fradi kölyökcsapatában, amíg el nem tört a lábam. Védő voltam, ezért a jó bekkeket kedveltem mindig. Bálint László de jó futballista volt! De a Telek Andrást is szerettem nagyon, meg a Vépi Pétert, őt szoktam látni, hiszen a juniorok edzője.”

A munkarendről amúgy anynyit: a kis ablak mögött kell ülni az első félidő alatt, a zajokból lehet következtetni, mi történik ott bent: aztán elszámolás, és a második félidőt már Tóni bácsi is látja.
És neki jegyet sem kell vennie.