Eltűnt gyerek

Az élet szép. Pillanatokra legalábbis. Hogy aztán fusson, szaladjon mindenki, pénz, karrier, megélhetés és élmények után. A hétköznapok olykor nyomasztóak, ám úgy van vele az ember, mindig van remény, hogy jobb, egyre jobb legyen. De mi van akkor, ha az Úr másként dönt? Mi van akkor, ha a Teremtő rettenetes próbát eszel ki, s egyik pillanatról a másikra megváltoztatja egy család életét? Lehet-e ilyenkor kapaszkodót találni?

Idősebb Strehó Gergő úgy van vele, rajta aztán nem fog ki a sors, ha kell, minden éjjel és minden nappal az utcákat rója, hol itt, hol ott tűnik fel Budapesten, kezében egy fotóval, ragasztóval, rajzszöggel. Lassan olyan, mint egy megszállott. Napra pontosan öt hete kezdődött a szörnyűséges történet, amely csak nem akar véget érni. Február 11-e volt, szombat délután, amikor két fiatalember a 17 évesek világmegváltó gondolataival és szerelmes lendületével belevetette magát a budapesti éjszakába.

Strehó Gergő és barátja, Bácskai János úgy volt vele, kicsit lazítanak, megnézik a lányokat, belevetik magukat az élet sűrűjébe, aztán hadd szóljon. A kollégiumból indultak felfedező körútra, meg sem álltak a Hajógyári-szigeten lévő egyik diszkóig. Menet közben felhörpintettek némi önbizalom-növelő itókát, ám éppen csak annyit, hogy jobban forogjon a nyelvük egy-két izgalmasabb csitri láttán. Aztán minden másként alakult.
Strehó Gergő egyszer csak úgy döntött, nem várja meg a nyitást. „János, hazamegyek. Szórakozz csak nyugodtan. Én inkább visszataxizom a kollégiumba, és lefekszem. Nincs harag…?”

Így beszélt az ifjú legény, és csapattársa, egyik legjobb barátja, Bácskai János kissé dühös lett. Marasztalta, de amaz hajthatatlannak tűnt. Így elindultak visszafelé mind a ketten. Az Árpád híd felé sétáltak, még nem volt éjfél, amikor a híd lábánál megálltak. Ott látták egymást utoljára. Amíg János elszöszmötölt, addig a barátja fölszaladt a hídra. Ennek már öt hete. Azóta senki sem tud Strehó Gergőről.
A történet egyre drámaibb – s egyre megmagyarázhatatlanabb.

Rettenetes jóslat a szenvedésről

Zsuzsa törékeny asszony. Törékeny, de erős. Ez látszik rajta. Mint ahogy az is, bármit megadna, hogy öt héttel fiatalabb legyen. Ül a férje mellett némán, szinte kapaszkodik az urába, és úgy öleli magához kisebbik fiát, a tizenhárom éves Mátét, mintha sohasem akarná elengedni. Százszor, ezerszer végiggondolta már, mi történhetett a nagyobbik fiával. Vadabbnál vadabb történetek cikáztak a fejében, de mindegyiket megpróbálta elhessegetni magától. „Néhány napja jósnőnél voltam – mondta Zsuzsanna. – A jósnő pedig azt mondta nekem, hogy él a fiam, csak nagyon szenved valahol. Próbáltam visszatartani a könynyeimet, amikor ezt hallottam, és persze próbálok erős lenni, de egyre nehezebben megy. Múlnak a napok, a hetek, és semmi hír Gergőről. Tudja, rendes gyerek, jól nevelt, és nagyon ragaszkodik a családjához. Naponta kétszer-háromszor mindig felhívott minket. Futballistának készült, másról sem beszélt, mint arról, hogy nagy játékos lesz. Mondja meg, kinek árthatott? Elrabolták? Fogva tartják? Hát miért éppen velünk kellett ennek megtörténnie?”
Idősebb Strehó Gergő sokáig nem szólt semmit.

Aztán kérdezni sem kellett, magától mondta…
„Azon a bizonyos hétvégén én hoztam haza pénteken a fiamat – sóhajt nagyot az apa. – Jókedvű volt. Azt mondta, fárasztó volt az alapozás, de remek kondiban érzi magát. Szombaton együtt ebédelt a család, majd Gergő arra kért, vigyem be Balassagyarmatra, onnan busszal visszamegy Budapestre, mert este bulizni mennek a haverokkal. Így is történt. Ott, Gyarmaton, a buszpályaudvaron láttam utoljára a fiamat. Azon az estén még háromszor beszéltünk egymással telefonon, este tíz óra körül hívott, nevetett, kacagott, azt mondta, most indulnak. Vasárnap ebéd után kerestem őt először. Ki volt kapcsolva a mobil. Abban a pillanatban mintha fordult volna velem a föld. Ne csodálkozzon, Gergő még az órán is bekapcsolva hagyta a készüléket. Hívtam ötször, tízszer, válasz nélkül. Tudtam, hogy baj van. Azonnal kocsiba ültem egy barátommal, s indultunk a kollégiumba, Gergő szálláshelyére. Senki nem tudott róla semmit. Aznap délután öt órakor már a rendőrségen ültem, és szinte könyörögtem, hogy keressék meg a fiamat. Pillanatok alatt megváltozott az életem, más sem járt a fejemben, mint az, hogy meg kell keresni a gyereket, mert baj van vele. A fényképét sokszorosítottam, plakátszerűen kiragasztottam Budapest különböző pontjain, szombat esténként elmentem abba a diszkóba, ahová ők is indultak, és néztem, ahogy jönnek ki a fiatalok. Elindultam a tömegben, hátha valami áruló jelet találok. Mint egy megszállott, olyan voltam, sőt olyan vagyok még most is…”

Az edző most már önmagát ostorozza

A tizenhét esztendős Strehó Gergő a szécsényi családi házban nevelkedett, s a településen kezdett el futballozni is. Tehetséges gyerek volt, ezt már apró legényként megállapították róla. A Tatabánya jelenlegi edzője, Sisa Tibor, aki a közelben tanított, fedezte fel, s látta őt többször is játszani. A Csőszer FC trénere volt az, aki beajánlotta a lurkót Budapestre, a Csanádi Árpád Sportgimnáziumba, ahová sikeres felvételit tett. Így került a fővárosba, az iskola kollégiumába, no meg a Grund 1986 FC korosztályos csapatába. Jellemző a kitartására és az elszántságára, hogy tizenhat
évesen a Grund FC szakmai felügyelete mellett a MAC-Népstadion BLSZ I. osztályában szereplő felnőttcsapatban kezdett el játszani. S nem volt megállás, az idén januárban Varga Zoltán, a Ferencváros legendás 8-asa, az NB III-as RTK trénere hívta őt saját csapatához, azzal az eltökélt szándékkal, hogy tizenhét esztendősen a védelemben kapjon helyet. Senki sem csodálkozott, amikor ez év februárjában Stuart Gibson, az angol második ligás Plymouth FC Magyarországra látogató utánpótlás-igazgatója azt mondta, hogy ennek a legénynek a nyáron próbajátékon kell részt vennie a Plymouthnál, mert őt a jóisten is futballistának teremtette.

S hogy milyen futballista is volt Strehó Gergő, arról idősebb Buzsáky Ákos tudna leginkább mesélni, aki a Grund FC-nél egyengette az útját. A válogatott labdarúgó édesapja lelkiismeret-furdalástól gyötörve nyilatkozott…
„Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Gergőre – mondja Buzsáky Ákos. – Jó tanuló volt. Szorgalmas gyerek, akinek a futball tökéletesen kitöltötte az életét. Úgy érzem, az eltűnésében én is hibás vagyok, hiszen én csábítottam Budapestre, és nem csupán őt, hanem rengeteg vidéki fiút. Háromszáz gyerek játszik nálunk az óvodástól a tizennyolc évesig, s Gergő korosztályában a huszonkettes keretben mindössze három pesti van. A többiek vidékiek, Mindszentről, Jászárokszállásról, Balatonendréről, Békéscsabáról és még számos helyről. Vigyáznunk kellett volna Gergőre is, de nem tudtam megvédeni a világ borzalmaitól. Bárcsak előkerülne.”

A mobiltelefon még hajnalban kicsörgött

Semmi jel, semmi hír. Pedig a rendőrség kutyákkal végigfésülte az egész Hajógyári-szigetet, az Árpád híd környékét, mindhiába. Nincs magyarázat, nincs kapaszkodópont. Bácskai János, aki kapusként szerepel, s aki együtt volt az utolsó estén Gergővel, képtelen feldolgozni a történteket. Olyan, mintha valami filmben szerepelne, valamilyen szörnyű filmben, csakhogy ez a valóság…

„Amikor jókedvűen odaértünk a diszkóhoz, még nem volt nyitva a hely – mondta Bácskai János. – Vártunk, és Gergő egyszer csak azt mondta, neki már nincs kedve bemenni, inkább visszamegy a koleszba. Jól beolvastam neki, mondtam, hogy hát nem ezért jöttünk, maradjon, majd vasárnap alszik egész nap. Hajthatatlan volt. Nem volt mit tenni, elindultam vele én is. Az Árpád hídnál muszáj volt félremennem egy-két percre, ő pedig felszaladt a hídra. Legalábbis azt hiszem, hogy felszaladt, ugyanis egyszerűen eltűnt. Utánaindultam, de már nem láttam sehol. Úgy voltam vele, beugrott egy taxiba. Éjfélkor felhívtam, kicsöngött, de nem vette fel. Hajnali négykor megint kerestem, újra kicsöngött, de akkor sem kaptam választ. Attól kezdve már állandóan ki volt kapcsolva a készülék. Nem tudom, mire gondoljak. Gergő nem volt részeg, így pontosan tudta, mi történik körülötte.”

Közénk telepszik a csend.
Várunk egy szóra, egy mondatra.
Várunk egy gyerekre.
Várunk rád, Strehó Gergő… ---- V ---- A