Durva anyázás a vízben, nem a film hangnemére

A mappán fura nemtörődömségre utaló név: Gyarmaty Dezső. A mappában a Szabadság gyermekei című film eredeti forgatókönyve, benne a háromszoros olimpiai bajnok neve helyesen szerepel, Gyarmatiként. Persze minden idők egyik, ha nem a legnagyobb pólósa nem ezért tiltotta el ügyvédi úton Andy Vajna csapatát attól, hogy a nevét bármilyen formában szerepeltessék a filmben.

– Vannak fenntartásaim, amelyek ugyanakkor nem zárják ki, hogy a film teljes siker lesz – mondja Gyarmati Dezső. – Kérdés, mennyire követi a történelmi valóságot, mennyire törekszik az abszolút sikerre. Ha jók az arányok, nem lesz baj.

– Ön hogy látja, jók?
– Amíg nem kaptam meg a forgatókönyvet, nem nyilvánítottam véleményt sem az elképzelésről, sem a producerről, Andy Vajnáról. A könyv átolvasása alapján azt mondhatom, hogy sportszakmai kérdésekben nem élethű, nem törekszik hitelességre, de ez még elmegy. De hogy a magyar vízilabdázás egyik, tán legismertebb aranykorszakát ilyen trágár módon beszélő játékosokkal ábrázolja, azzal messze nem tudok egyetérteni. Magáról a sztoriról el tudom képzelni, hogy vevők lesznek rá a nézők, nyilván a látvánnyal sem lesz baj, a Molotov-koktélok ott és akkor fognak robbani, ahol és amikor kell, ám ez nem kompenzál az általam kifogásolt részekért.

– Megfelelő emberek keresték a középutat?
– Őszintén szólva meglepett, hogy vállalkoztak erre a filmre. Remélem, jó szándékkal csinálják, bár nem tudom, át tudják-e érezni, mit jelentett nekünk a forradalom és a melbourne-i győzelem. Mert hozzám, aki öt olimpián vettem részt játékosként, hármon pedig edzőként, az ötvenhatos áll a legközelebb: szerénytelenség nélkül állíthatom, én voltam a figura, egy jó formában lévő játékos, a csapatkapitány, a forradalmár.

– Próbált beszélni Andy Vajnával?
– Nagyon udvarias volt, leültünk, megegyeztünk, változtat a dialógusok stílusán, később azonban az egyik munkatársával üzent, hogy marad az eredeti változat, a nevek lesznek fiktívek. Ezután írattam meg az ügyvédemmel a tiltólevelet, bár érzésem szerint a vízilabda-szövetségnek kellene tiltakoznia a sportág érdekében, hiszen aki olvasta a könyvet – az elnök, Martin György, továbbá egy régi szakíró, Gallov Rezső – egyaránt fel volt háborodva, mondván: a vízilabdázókra nem ez a stílus a jellemző.

– Említene példát?
– Hogy én azt mondtam volna, hogy szarrá verjük őket, meg le vannak szarva, vagy hogy f...fejeknek nevezem a játékostársaimat, vagy a meccsen azt ordítom Msvenieradzénak oroszul, hogy letépem a töködet, részemről már ez sem tolerálható. De hogy a társaságból valaki olyan kifejezéseket használt volna csak úgy, hogy „B... meg a jó édes anyádat!”, „Ló... a nagy orosz s...be”, vagy hogy „Te hájfejű komcsi barom, b... meg Lenint, Sztálint és az egész büdös rendszereteket”, kiegészítve azzal, hogy „Menjetek, és b... meg Hruscsovot is, hülye b...k” – nos, ez szerintem egyrészt nívótlan, másrészt a történelem meghamisítása.

– Milyen volt a stílus anno?
– 1943 óta napjainkig elég otthonosan mozgok a vízilabda OB I-ben, harminc évig volt némi közöm a válogatotthoz is. Nem állítom, hogy sohasem szaladt ki a szájunkon egy-egy trágárság, de hogy folyamatosan így beszéltünk, beszéltek volna, az egyértelműen nem igaz, az ötvenes-hatvanas évekre pedig végképp nem volt jellemző. Kifejezetten sértő, amilyen értelmi szintre helyezi a forgatókönyvíró a magyar vízilabdázókat. Lehet, hogy ötvenhat hangulata visszaköszön majd a filmben, a vízilabdáról azonban kifejezetten torz képet adhat: félrevezető, ha vagánykodó jampecokként, vagy hogy a jelen szlengjét használjam, macsókként ábrázolja a pólósokat. Ettől függetlenül komolyan drukkolok, hogy jó film készüljön, olyan alkotás, amely fennmarad a jövő nemzedékeinek, a fiatalság ugyanis édeskeveset tud ötvenhatról. A sportág megítélését azonban nagyon féltem. Mindazonáltal az ősszel megjelenik egy könyv a melbourne-i sikerről, Ahol mi győztünk címmel – abból, reményeim szerint, valós képet kaphatnak az érdeklődők, bár ez a munka aligha konkurálhat a film majdani népszerűségével.