„Fazekas László jöjjön haza!”

Dunai Antalt pénteken rendkívüli megtiszteltetés érte, hiszen a Magyar Labdarúgó-szövetség alelnökének választották, ugyanakkor kinevezték szakmai felügyelőnek is. Csakhogy ezen a héten olyan esemény történt az életében, amelyre mindig emlékezni fog. Elvesztette egyik legjobb barátját, Bene Ferencet, akit hosszú-hosszú évtizedek óta ismert, s akivel a hajdani csapattársak közül talán a legszorosabb volt a kapcsolata.
Csakhogy muszáj előre nézni még a gyász pillanataiban is, hiszen a magyar futball is halott, mégha csak átvitt értelemben is. Márpedig ha valakit szakmai felügyelőnek neveznek ki, annak bizony teljes energiájával kell dolgoznia azért, hogy a tönkretett, nimbuszát vesztett és a világban szinte mindenhol lesajnált magyar labdarúgás feltámadjon. Dunai Antal élete egyébként is olyan, mint egy kalandregény, a fejezetek hol Pécsett, hol Újpesten, hol pedig a gyönyörű Spanyolországban játszódtak, de fontos helyszín volt még Tokió, Mexikóváros, München és Atlanta is. Az egykori európai ezüst- és bronzcipős, gólerős újpesti csatár megtörten, ám mégis eltökélten beszélt.

Az utolsó beszélgetés Bene Ferenccel…

– Gratulálok a kinevezéséhez, de aligha így képzelte a viszszatérését a magyar labdarúgás vérkeringésébe. Gondolom, még most sem tért napirendre Bene Ferenc halála fölött.
– Nagyon fáj Bene Ferenc elvesztése – sóhajtott szomorúan Dunai Antal. – Képtelen vagyok felfogni, hogy Feri nincs többé. Telnek a napok, és én mindig úgy kelek fel, hogy csak álmodtam ezt a szörnyűséget. Nyúlok a telefonért, hogy felhívom, hogy megkérdezem tőle, mikor futunk már össze végre, de aztán rájövök, hogy az én drága barátom itthagyott minket. Képzelje el, négy nappal a halála előtt még másfél órát beszéltem vele. Ott ültem a kórházi ágyánál és azt mondtam neki: „Ferikém, ne szórakozzál itt nekem, vasárnap meccs van, kelj fel szépen. Elég volt a pihenésből. Irány vissza az életbe…” Ő pedig csak nézett rám fáradt tekintettel és azt mondta: „Persze, Anti, hidd el, jönnék én, csak nem érzem a bal lábam. Olyan, mintha már nem lenne…”

– Elképesztő. Néhány héttel a halála előtt készítettem az utolsó interjút Bene Ferenccel, akkor került ki az intenzív osztályról, és hiába próbáltam megtudni tőle, hogy pontosan mi a baj, nem mondta meg.
– Mert ő sem tudta.

– Kezdem azt gondolni, hogy az orvosok sem tudták…
– Ebbe most ne menjünk bele! Amikor ott ültem a kórházi ágyánál, eszembe se jutott, hogy ilyen nagy a baj. Láttam én, hogy legyengült, de újra és újra az ötlött az eszembe, ahogy figyeltem a barátomat: ő erős ember, olyan bivalyerős, mint közülünk csak kevesen. Nem hiszi el, de így igaz: sohasem volt sérült vagy beteg. Előttem van, ahogy dagadt, befáslizott bokával játékra és edzésre jelentkezett, mert azt mondta, őt az ilyen piszlicsáré ügyek nem érdeklik. És persze futott, összeszorított fogakkal harcolt és játszott. És hogyan játszott, te jó ég! Talán ennek is köze volt a tragédiához. Mondtam én a Ferinek, már jó ideje annak, hogy „…gyere, elviszlek az orvoshoz, vizsgáltasd ki te is magad, hatvan körül az ember jobb, ha tisztában van vele, mi lakozik benne.” Tudja, mit válaszolt? „Dehogy megyek én orvoshoz, azok úgyis mindig találnak valamit.” És nem jött. Most pedig már nincs közöttünk. Nem szégyellem, de mindennap sírok… Ezen a közgyűlésen is ott ültem és persze figyeltem, hiszen fontos dolgokról volt szó, de közben a gondolataim sokszor elkalandoztak… Mindenesetre megpróbálunk mindent újrakezdeni, s remélem, sikerrel járunk.

Eusebióval versengett az aranycipőért

– Fantasztikus Újpestben játszott, olyan csapatban, amelyet Európa legjobb együttesei között emlegettek. Gyanítom, azóta is töri a fejét, hogy miért nem nyert BEK-et az az Újpest. Miért is nem?
– Először még hadd térjek vissza néhány gondolat erejéig Feri barátomhoz. Neki köszönhetem, hogy az Újpest játékosa lettem. Pécsett futballoztam, onnan jutottam ki a tokiói olimpiára. Ott voltam Japánban, mégsem lettem olimpiai bajnok. Öten, Orosz Pál, Nagy István, Nagy György, Káposzta Benő és én csak a lelátón kaptunk helyet. Hiába voltunk tagjai az utazó keretnek, és hiába nyert a csapat aranyérmet, mi abból nem kaptunk. Feri viszont igen. Már nagyon jóban voltunk akkor is, s azt mondta nekem: „Anti, tudom, hogy hív az MTK, a Fradi meg a Vasas, de neked Újpestre kell jönnöd, mert ott igazi nagy csapat alakul.” S tessék, milyen igaza lett. És hogy miért nem nyertünk BEK-et?…

– Zámbó Sándor azt mondta egyszer egy interjúban, hogy a védelemmel volt a gond.
– Pontosan! Két játékos kellett volna nekünk ahhoz, hogy mi legyünk a legjobbak Európában. Két fradista, Páncsics Miklós és Szűcs Lajos. Az előbbi két hétig nálunk edzett, de azt mondták neki, ha Újpestre igazol, egy évig nem játszhat. Inkább visszament a Fradiba. Tudja, remek hátvédeink voltak, de inkább a támadásokban jeleskedtek, nem pedig a védekezésben. Sohasem felejtem el, amit egyszer Göröcs Titi kérdezett egyszer az öltözőben, jó hangosan, hogy mindenki hallja: „Fiúk, elég lesz a győzelemhez, ha mi ott elöl öt gólt rúgunk?”

– Két fájó esemény volt a pályafutásában. Az imént említett tokiói aranyhiány, no meg az elvesztett aranycipő.
– Valóban óriási esélyem volt az 1967–1968-as szezonban arra, hogy egyedüli magyarként a legjobb európai góllövő díját vehessem át. Harminchat gólt szereztem, és már úgy tűnt, senki sem hozhat be, amikor Eusebio, a Benfica csillaga az év végén lehajrázott. Így lettem második, egy évvel később pedig harmadik, azaz bronzcipős.

Atlantai emlék: siker és veszekedés

– Nem gondolt arra, hogy Spanyolországban telepedjen le? Hiszen évekig ott élt, mi több, sikeres, elismert edzőként dolgozhatott.
– 1992-ben jöttem vissza, tíz év után, és akkor olyan lehetőséget kaptam idehaza, amit nagy örömmel fogadtam el. Kineveztek az olimpiai válogatott szövetségi edzőjének, és rendkívül tehetséges garnitúrával láthattam munkához. A végeredményt mindenki tudja. Kijutottunk az 1996-os atlantai olimpiára. Mondjam, kik játszottak abban a brazil csapatban, amelytől mi kikaptunk? Írja nyugodtan: Ronaldo, Roberto Carlos, Rivaldo, Bebeto, a kapuban pedig Dida. Most már elmondhatom, hiszen régen volt, sajnos ott, Atlantában, jelentős feszültség alakult ki a játékosok és a csapat vezetői között…

– Látja, a közvélemény erről sem tudott.
– Benkő László volt az MLSZ-elnök, amikor kijutottunk, menet közben Laczkó Mihály vette át az irányítást, és ő a válogatott irányítása kapcsán Csank János mellett döntött, én pedig partvonalon kívülre kerültem. A csapat játékosai emiatt nehezteltek, mert ők éreztek magukban annyi erőt – és igazuk is volt –, hogy az atlantai olimpia után a nagyválogatottban is bizonyíthassanak. Bölcs döntés lett volna együtt tartani azt a korosztályt… Később még Gellei Imre irányítása alatt két meccsre beugrottam helyettesként az olimpiai csapat mellé, ám azóta gyakorlatilag nem volt semmi közöm a magyar futballhoz. Sajnálom azt, ami történt a kilencvenhatos olimpiai válogatottal. Ha együtt tartják azt a gárdát, és én lettem volna a kapitány, meghívom az idősebbek közül mondjuk Illés Bélát, Telek Andrást és egy tapasztalt csatárt, aztán úgy vágunk neki az előttünk álló feladatoknak. Ebből semmi sem valósult meg.

– Most viszont ismét fontos pozícióba került, így rögtön meg is kérdezném: ki legyen a kapitány?
– A titulus szerint szakmai felügyelőként foglalkozom majd az A-válogatottól kezdve az öszszes válogatott csapattal, egészen az U15-ös korosztályig. Természetesen kikérik majd a véleményemet a kapitánykérdésben is, de még nincs konkrét jelölt.
– Nevek annál inkább vannak: Nyilasi Tibor, Détári Lajos, Róth Antal.
– Fazekas László jöjjön haza! Nemcsak azért mondom, mert a barátom, hanem azért is, mert az ő tapasztalata, felkészültsége sokat segíthetne a magyar futballon. Bevallom, örülnék Fazekas László hazahívásának. Csütörtökön beszélhetek vele… Együtt temetjük el Bene Ferit…