Balzsamos római este

1939. május 6-án egy húszéves fiatalember leszállt a vonatról a liverpooli pályaudvar, az Exchange Station peronján. Bob Paisley azért érkezett meg az Ír-tenger partjára, hogy aláírjon a Liverpool FC csapatához. A klub kemény 25 fontért vette meg a fiút a Bishop Auckland – egyébként nem profi – együttesétől, s heti nyolc-, nyaranta hatfontos bért folyósított számára. Mint utóbb kiderült, a futball történetének leghatékonyabban befektetett összege volt…

Bob Paisley nem sok sót evett meg az Anfield Roadon, két évvel később besorozták, és meg sem állt Egyiptomig, ahol a Királyi Tüzérség 73. ezredében szolgált Montgomery 8. Brit Hadseregében, egy tankelhárító páncéltörőágyú irányzójaként.

Részt vett az al-Alameini csatában, majd az itáliai hadjáratban, s 1944. június 4-én ott ült az egyik tank tornyában, amikor Mark Clark vezérőrnagy 5. Brit Hadserege bevonult az Örök Városba. Ha akkor sejtette volna, hogy harminchárom évvel később újból beveszi Rómát…
Aztán leszerelt, s újrakezdte liverpooli karrierjét. Amikor a vonata a város felé haladt 1945 egyik őszi reggelén, a kupéban beszélgetni kezdett egy csinos fiatal lánnyal, bizonyos Jessie-vel – és jövő olyankor Jessie -t már Mrs. Paisleynek hívták…

A következő idényben meg sem állt a Liverpool a bajnoki címig, ám – mint később kiderült – ez lett Bob Paisley játékos-pályafutásának egyetlen jelentős trófeája. 1954-ben vonult vissza, 278 ligameccsel és 13 góllal a számláján. A klubvezetőség azonnal állást ajánlott neki az edzői – pontosabban a menedzseri – stábban. Amikor 1959 decemberében Bill Shankly lett a csapat menedzsere, a 'Pool még mindig a másodosztályban szenvedett.

Olyan akcentusa volt, hogy fordítani kellett

A következő 15 év a harmonikus együttműködés jegyében telt el, Bill Shankly és a stáb többi tagja – köztük történetünk hőse és Joe Fagan – megannyi diadalra vezette a Vörösöket, ám eljött 1974, az FA-kupa döntője, majd a diadal után Bill váratlan búcsúja.
Nyilvánvaló volt, hogy Paisleynek kell követnie a nagy elődöt, jellemző módon azonban ő csak Peter Robinson ügyvezető igazgató kitartó rábeszélésére fogadta el a tisztséget.

„Kizárólag a klub és a szurkolók érdekében teszem, s csakis arra az időre, amíg nem találnak méltó menedzsert” – mondta Bob Paisley, és – milyen furcsa – senki sem gondolta, hogy csak az eszét játssza. Akkoriban más idők jártak…

Bob Paisley mindörökre megmaradt szerény munkásembernek. Megőrizte rettenetes észak-keleti akcentusát – játékosai olykor csak Joe Fagan „fordításában” tudták megérteni, mit is mond a főnök – az üzenet azonban, csodálatos módon, mindig célba ért.

A szakma nagymestere volt. Persze mi mást is írhatnánk arról a menedzserről, aki szerződtette Kenny Dalglisht, Graeme Sounesst és Alan Hansent, és aki Ray Kennedyből, a közepes csatárból a világ egyik legkiválóbb bal oldali középpályását faragta? S bár ugyanannak az egyszerű, de hatékony futballnak volt a híve, mint az elődje, azért abban a kilenc évadban, amit a csapat élén töltött, példa nélküli bravúrként tizenkilenc trófea volt a termés. A java azonban az a három Bajnokcsapatok Európa-kupája-serleg, amelyet öt idény leforgása alatt hozott az Anfield Roadra. A lovagi cím a minimum volt, ami kijárt ezért Sir Bobnak…

Hollywoodi filmre emlékeztető futball

Midőn 1977. május 23-án megérkezett Rómába, a BEK-döntőre, ekként tréfálkozott: „Amikor legutóbb itt jártam, elfoglaltuk a várost.”
Akkor sem adta alább…

Az előjelek nem voltak a legkedvezőbbek. Május 21-én az FA-kupa döntőjében a Manchester United 2–1-re legyőzte a Liverpoolt, s négy nappal később következett a BEK-finálé a Borussia Mönchengladbach ellen. A nyolcvanezres stadion befogadóképességét hatvanötezerre csökkentették, hogy kitehessék a hatalmas bevételt biztosító hirdetőtáblákat. Az UEFA hivatalosan 16-16 ezer jegyet biztosított az angol és a német szurkolóknak, ám amikor Robert Wurz játékvezető belefújt a sípjába, huszonhatezer vörösbe öltözött liverpooli fanatikus foglalt helyet a lelátókon.

Száztizenöt perccel később a brit futball harmadik – a Manchester United és a Celtic Glasgow után – Európa-kupa-győztesét ünnepelhették.

Az egész olyan volt, mint egy hollywoodi film. Vagy még jobb. Mert ugyan ki konstruálhatott volna olyan forgatókönyvet, amelyben a középhátvéd Tommy Smith, a klubot tizenhat éve szolgáló veterán – élete utolsó hivatalos mérkőzésén, mielőtt másnap bejelentette volna a visszavonulását – gólt szerez, ráadásul a győztes fejes gólt?

No, és a másik, élete utolsó Liverpool-meccsét játszó sztár, Kevin Keegan?

Csodálatos gólok és a nagy védés

A csapat mezében vívott 323. mérkőzésén ugyan nem szerezte meg a százegyedik gólját, de végig rémületben tartotta az őrzőjét, Berti Vogtsot, aki a 82. percben, a szemkápráztató Keegan-szlalom végén, csak felvágni tudta a csatárt, hogy aztán a tizenegyest Phil Neal értékesítse. És másnap Kevin Keegan félmillió fontért aláírt a Hamburger SV-hez… És persze ne feledkezzünk meg Terry McDermott góljáról, mert az igazi gyöngyszem volt! A 28. percben Ian Callaghan szerzett labdát, majd azonnal Steve Heighwayt futtatta, akinek csak a hátát nézték a német védők. „Stevie” – ahogy társai becézték – tökéletes beadást küldött McDermott irányába. A bajuszos fedezet tökéletes ütemben érkezett, s mielőtt az óriás Wolfgang Kneib kapus elgázolhatta volna, a hálóba pöckölte a labdát. Megvolt a vezetés, McDermott élete – ahogy fogalmazott – legfontosabb gólja, ha nem is a legszebb.

Allan Simonsen egyenlítő gólja az 51. percben Jimmy Case ajándéka volt. A hátvéd Phil Nealhez akart passzolni, de az apró dánt szöktette, aki köszönte szépen, és élesen Ray Clemence hálójába lőtt. És néhány perccel később Uli Stielike egyedül vezethette rá a labdát a liverpooli kapusra. Clemence kifutott eléje, és a jól helyezett labdát fantasztikus lábmozdulattal kispárgázta! „Ez volt életem legnagyobb védése”, nyilatkozta később a liverpooli legenda.
A németek ezzel el is lőtték a puskaporukat.

A „vörösök” nagy európai sorozata pedig elkezdődött.

(Folytatjuk)