Van egy labdaszedőjük is

– Gratulálok!
– Igazán köszönöm, az igazi elismerés a feleségemet, Mónit illeti – mondta Dárdai Pál. – Tudja, hogy van ez, a két bátyjának, a hatéves Palkónak és a négyéves Marcinak kellett már egy labdaszedő… Nagyon örülök, hogy egészséges a kissrác, és Móni is jól van.

– Ön, úgy látszik, nem csupán beszél az utánpótlás-nevelésről, tesz is érte… De beszéljünk komolyan: milyen volt a felkészülés?
– Nehéz, mint mindig. Napi három edzésünk volt, Spanyolországban, Marbellán edzőtáboroztunk, csak ezen a héten kaptunk egy szabadnapot, azután, hogy talán a fásultság miatt kaptunk egy ötöst a Nürnbergtől… Most frissítünk, reméljük, a rajton minden rendben lesz.

– Van esélye a csapatba kerülni?
– Amikor az A-csapat játszott, az utolsó negyedóránál többet nem kaptam, inkább a B-csapatnak tekintett formációban játszottam. Szóval a helyzetem változatlan, engem Falko Götz edző olyan poszton képzel el, amelyen mást szerepeltet.

– Márciusban lesz harmincéves, most lenne a legjobb korban, van tapasztalata – hogyan viseli a mellőzést?
– Nézze, nagyon nehéz a helyzet, de mit tehetek? Szeretünk Berlinben élni, ne feledje, 1997 januárjában jöttünk ki ide Mónival, és ez azért hosszú idő. De persze futballozni jöttem és pénzt keresni, nincs is okom panaszra, másodosztályú csapatba érkeztem, és 1999 őszén már a Bajnokok Ligájában játszottunk a Milan, a Chelsea, a Barcelona ellen. Csaknem tíz év közül egy volt olyan, amelyre gondolva keserű a szám íze, és ez a legutóbbi bajnokság. De azt követően az ősszel elég sokat játszhattam, és nagyon sok elismerést, dicséretet kaptam. Sokan itt, a klubon belül sem értették, miként lehetek a csapat egyik legjobbja ilyen hosszú mellőzés után. Vagy hogyan produkálhatom most is a legjobb eredményeket a fizikai teszteken? Nos, én a csapat sikere mellett mindig is magamra koncentráltam, arra, hogy rendben legyek, és ha bármikor beállítanak, tudjak úgy teljesíteni, ahogyan magamtól várom.

– De ez mostanában nem elég. Miért?
– Higgye el, magam sem tudom. Amikor az ősszel játszhattam, szinte mindig a legjobbak között emlegettek, az utolsó négy fordulóban mégis a kispadon találtam magam. Mit mondjak? Ha egyedül élnék itt, már rég elmentem volna máshová futballozni, de tekintettel vagyok a család érdekeire is.

– Ezzel együtt most tartja magát a hír, hogy Kölnbe igazol. Hogy áll az ügy?
– Május elején vége a bajnokságnak, addig megoldottuk volna, hogy a család itt marad, otthonról jönnek a rokonok segíteni, amiben kell, és a feleségem a gyerekekkel együtt akkor költözött volna utánam, ha hosszabb távra szerződtetnek. De most úgy tűnik, semmi sem lesz ebből, mert a Hertha sokat kér értem – több százezer eurót láttam a lapokban. Szerintem értem erre a három hónapra aligha fizetnek ennyit. Az ügynek volt némi visszhangja, mondván, miért mennék el, de itt is csak azt mondhattam: szeretünk itt élni, de ha a jó teljesítmény sem elég, akkor el kell gondolkoznom minden ajánlaton.

– Berlinben azt is megírták, hogy tavaly nyolcszázötvenezer eurót keresett. Kölnben mennyi lenne vagy lett volna a fizetése?
– Miután élő szerződésem van a berliniekkel, először a két klubnak kell megegyeznie, a Köln csak azután kereshet meg engem vagy a menedzseremet. Így aztán erről még nem volt, nem lehetett szó. Az ön által említett összeg is úgy jön össze, hogy az ősszel azért viszonylag sokat játszottam, ha csak a padon ülök, ennél lényegesen kevesebb a pénzem. Tudom, az átlagembernek ezek nagy összegek, de a német futballbajnoksághoz képest nem azok, sőt a legutóbbi szerződéskötéskor is éreztem, mennyire érintette a gazdasági recesszió a Bundesligát. Számottevően csökkentek a német csapatok anyagi lehetőségei. Szóval a Kölnnel nem tárgyaltam, s ha nem enged a Hertha, maradok, a legrosszabb esetben itt leszek még másfél évig, aztán hazamegyek Pécsre, vagy játszom apunál Barcson, a futball szeretetéért.

– És a válogatott? Oda sem hívták már régóta. Ha nem játszik, a következő kapitány sem hívja majd…
– Én is gondoltam arra, bennem lehet a hiba, hogy sem Lothar Matthäus, sem Falko Götz nem találja a helyem a csapatban, pedig azt hiszem, ugyanolyan szorgalmas vagyok, mint tíz éve. Legfeljebb rutinosabb, tapasztaltabb, megfontoltabb lettem. De elfogadom a döntést, mit tegyek? Menjek haza meghívó nélkül, állítsak be az edzőtáborba, üljek fel a buszra, hogy márpedig én idevaló vagyok? Ha a felkészültségem, tapasztalatom nem elég, nincs mit tenni. Ha jön egy kapitány, aki szerint a tudásom elég ahhoz, hogy beválogasson a legjobb húsz magyar futballista közé, akkor szívesen megyek, mint eddig mindig.