Cipruson is focival emlékeztek

Mint arról beszámoltunk, a január 6-án 31 éves korában elhunyt egykori négyszeres válogatott futballista, Zavadszky Gábor emlékére rendezett tornát a játékos utolsó egyesülete, az Apollon Limassol szervezte. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy bár az FTC a jövő hét szerdájáig a szálloda vendége, és edzőtáborozik a szigetországban, az Apollon valamennyit átvállalt az Üllői útiak kiadásaiból.

„Nemrégiben még Cipruson, a Nea Szalamina csapatánál edzősködtem, és sokszor találkoztam, beszélgettem Zavadszky Gáborral – mondta Gellei Imre, Ferencváros vezetőedzője. – A sorsolás úgy alakult, hogy aktuális ellenfelünk előttünk éppen »Zava« klubjával, az Apollonnal találkozott, így Gábor minden esetben készségesen segített feltérképezni a soron következő csapatot. Kitűnő meglátásai sokat segítettek nekem, és szinte lehetetlen felfogni, hogy a mindig vidám, mosolygós, kedves srác már nincs köztünk.”

A Ciprusra érkező küldöttség tagjai között ott van Zavadszky Móni, az elhunyt futballista özvegye, aki – belegondolhatunk – rettenetes napokon, heteken van túl, és gyanítható, soha be nem gyógyuló sebet ejtett rajta az élet. Immár egyedül kell felnevelnie a hétéves ikreket, Norbertet és Rolandot.

– Erősnek tűnik. Lehetett látni, ahogy a televízióban beszélt, ahogy a Papp László-sportarénában mindenkihez volt egy-egy kedves szava – más talán nem bírná így viselni a fájdalmat.
– Azt hiszem, ez a tragédia erőt adott nekem – mondta Zavadszky Móni. – Amikor a két fiút az ölembe vettem, és elmondtam nekik, mi történt, mindhárman keservesen sírtunk. Aztán azt mondták: anyu, ne sírj, rossz nekünk látni, hogy szomorú vagy. Úgy érzem, feladatom van, gondoskodnom kell róluk, akik az ősszel iskolába mennek, és akik elvesztették apjukat, de az életük megy tovább.

– Rengetegen próbálnak segíteni, most csak szeretet árad a család felé.
– Ezért köszönettel tartozom mindenkinek, és tudom, hogy nem nekem, hanem Gábornak szól. Tudtam, hogy sokan szerették, és ezt most milliószor érezhettem. Tudja, Gábor e tekintetben alulértékelte önmagát, pedig én mindig mondtam neki, sokkal többen kedvelik őt, az embert, mint gondolná. Ahogy elnézem a testvéremet, Tamást, és Gábor gyermekkori barátját, Hrutka Jánost, az ikrek két keresztapját, amint egész nap talpalnak, ügyeket intéznek, szerveznek, gondunkat viselik – nem tudom, mi lenne nélkülük. És még sok más segítőkész embert említhetnék.

– Hallani lehetett, hogy vállalkozást vezet. Ez megteremtheti a család egzisztenciáját?
– Valóban van egy kis cég, amely implantátumokat hoz be Párizsból Magyarországra. De tudja, amíg Gábor futballistaként megteremtette a családunk nyugodt életét garantáló körülményeket, addig én hobbiszinten dolgozhattam, nem volt tragédia, ha egy-egy üzleti elképzelés veszteséget hozott – hiszen nem ebből éltünk. Ha van mire támaszkodnia az embernek, nyugodtan kockáztathat, de mostantól tétje van, és nem vagyok bizonyos benne, hogy ez a vállalkozás hosszabb távon is olyan sikeres lesz, hogy az eddig megszokott módon éljük az életünket. Mert én lemondhatok sok mindenről, amit eddig megengedhettem magamnak, de a gyerekek mostanában jártak teniszezni, nem mondhatom, hogy mostantól a szekrény aljára az ütőkkel, mert drága a pálya vagy az edző. Ami a Gábor emlékére szervezett tornákból jut a családnak, azzal is igyekszem hosszabb távra tervezni.

– A budapesti gálán sokan megkönnyezték, ahogy a két fiú önfeledten focizott az édesapjuk emlékére tervezett emléktorna után – nevettek, felszabadultak voltak, mintha nem fogták volna fel, hogy elvesztették édesapjukat. Hogy vannak a gyerekek?
– Értik, miről van szó, de talán elrejtik fájdalmukat, és még nem érzik át igazán, milyen veszteség érte őket. Tudja, a kérdések a legnehezebbek. Február huszonharmadikán lesznek hétévesek, és már kérdezték: ugye, apu eljön a szülinapunkra? Azért apu velünk lesz karácsonykor? Azért apu egyszer majd hazajön? A legváratlanabb pillanatokban tör ránk az érzés, hogy nincs velünk. A pszichológus javasolta, hogy talán segít, ha viszek ajándékot, játékot, amikor elmondom nekik, mi történt az apjukkal – nekem nem jutott volna eszembe. Az Apollon elnökének felesége nagy dobozban játékautókat hozott, és amikor mondtam a srácoknak, hogy apu már nem lesz velünk, és együtt sírtunk, láttam, hogy azért egy idő után csak a nagy doboz felé pislognak. Bizony, egy gyereknek az új játék ígérete még a legszörnyűbb pillanatban is vonzó… Persze én nem értek a távirányítós autóhoz, nem tudom, hogyan kell összeszerelni, hogy elinduljon – honnan is tudnám, amikor az ilyeneket mindig Gábor szerelte össze a fiúkkal? És akkor ott az elemet legszívesebben a falhoz vágtam volna, mert én nem tudom, mit tegyek, és soha többé nem lesz mellettem az az ember, akitől megkérdezhetném. Mi csak összenéztünk, nevetett a szemünk, nem is kellett megszólalnunk, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Gábor tizenhat év után is mindennap elmondta, vagy ha távol voltunk egymástól, naponta négyszer megírta SMS-ben, hogy szeret, és én vagyok neki a legszebb. Miért nem mondtam el neki én is sokkal, de sokkal többször, százszor, ezerszer, hogy szeretem?

– Vallásos? Hisz valamiben?
– Vallásos nevelést kaptam, és a lélekvándorlásban hiszek. Hiszem, hogy lát minket, ő ad erőt, tanít minket, és köztünk van valamiképpen. Amikor még itt, Cipruson bemehettem hozzá, előtte azt hittem, sokkot kapok, összeroskadok a látványtól, ehelyett megnyugvást éreztem, erőt merítettem az utolsó találkozásból. A gyűrűjét, amelyet életében sohasem vett le, visszahúztam az ujjára, megfogtam a kezét, és amikor elengedtem volna, egy pillanatra nem tudtam. Mintha megszorította volna a kezem. Mintha akkor üzent volna, hogy velem van, és legyen erőm, kitartásom felnevelni a gyermekeinket. ---- M ---- S