Diósgyőri Kitartók Sport Klubja

Szegény Kami bácsi forog a sírjában. Már megint.
Hogy miért forog, és miért megint, azt az alábbiakban megpróbáljuk összefoglalni.
Először is kezdjük azzal, ki az a Kami bácsi. A feljegyzések szerint 1948-ban hívták Miskolcra az akkor már Testnevelési Főiskolát végzett Kamarás Istvánt, akinek egy év elég volt ahhoz, hogy az NB I-be vezesse a Diósgyőri Vasast. Noha az akkori csapat egyik tagjával sem beszéltünk, készséggel elhisszük, amit a városban mondanak: Kami bácsi családias légkört teremtett a klubnál – és nem elsősorban azért, mert 1950-ben Kamarás Istvánné is csatlakozott a csapathoz.
Amint az a sportágban megszokott, ugorjunk egy nagyot: két évvel a megérkezése után Kami bácsi felhagyott az edzősködéssel. Egy bajnoki bronzéremmel és 454 NB I-es mérkőzéssel a háta mögött adta át a helyét Baumann Gáspárnak, és bár az 1958–59-es évadban szerzett harmadik helyet többször felülmúlták azóta (igaz, az ezüst a csúcs), a diósgyőri kosárlabda atyjaként manapság is nagy-nagy szeretettel emlegetik.

Talán nem is baj, hogy Kami bácsi nem élte meg az utóbbi évek viszontagságait. A Diósgyőri Kosárlabda Sport Klub (ahogy 1991 óta hívják) hol a mennyekben jár, hol a pokolban. Amikor a mennyben, a Pécs babérjaira tör, amikor a pokolban, a túlélésért küzd. A forgatókönyv rendre ugyanaz: jön a messiásként várt befektető, aki fűt-fát ígér, aztán erdőbe viszi a csapatot… Minimum vissza-, de inkább szétesés a vége, miközben a mecénás úgy tűnik el, mintha Rodolfo varázspálcája érintette volna meg.

Kell-e mondani, az idén ugyanez a "módi". Hogy teljesen képben legyenek: 2005 februárjában alakult meg a Purgel
Attila fémjelezte elnökség, amely jelentős összeggel beszállva átvette az irányítást a közel 80 millió forintos adósságot nyögő klubban. Tapodi Péter személyében Purgel új edzőt, az új edző keze alá pedig új játékosokat csábított Miskolcra, ami elég jól sült el: a szezon végén a bajnoki bronzérmen kívül a kupaezüst is ünneplésre adott okot. A lelkesedés nőtt (újabb sztárok költöztek Diósgyőrbe), a tartozás csökkent: mire elkezdődött a 2005–2006-os évad, csak "mínusz" 30 milliót mutatott a mérleg; ekkor alighanem még az Edda frontemberének, Pataky Attilának sem jutott volna eszébe elhagyni a várost. Megtette ezt helyette a Purgel vezette cégcsoport. Novemberben a Szolnok elleni meccs szünetében Ana Jokovics döbbenten tapasztalta a hazai öltözőben, hogy a mobiltelefonján, a bankkártyáján és a slusszkulcsán kívül némi készpénztől is megfosztották, ám ez a veszteség semmi a december eleji bejelentéshez képest: a főszponzor váratlan lelépésével a 180 milliós költségvetés egynegyede szállt el.

Kérdeznénk minderről Purgel Attilát is, ám ő a fénykorában lévő Carl Lewishoz hasonlóan – utolérhetetlen.
Nyilatkozik viszont Hatvani Olivér, a piros-fehérek mellett rosszban is kitartó ügyvezető, aki keserűen állapítja meg, hogy "…a magyar sport közegében sok tisztességtelen ember van". Akinek nem inge, ne vegye magára! Persze, akinek meg az, az úgysem veszi.

Hatvani sportttársat egyébként városszerte dicsérik a kitartásáért, amire ő azt mondja, hogy "…nem akarok magamból mártírt csinálni, az, hogy még egyáltalán beszélhetünk diósgyőri kosárlabdáról, ugyanúgy köszönhető a csapatnak, a szakmai stábnak és a szűk vezetőségnek". Az együttes létszáma egyébként éppoly "szűk", akár a vezetőségé: a klubhűség helyett a bankszámlát szem előtt tartó "jövő-menő" légiósok talán már nem is emlékeznek rá, hogy az M3-as autópályáról hol is kell lekanyarodni Miskolc irányába. Tapodi Péter mostanság hat kosarassal játszatja végig a meccseket, nem csoda, hogy szombaton a Zala Volán elleni siker után úgy nyilatkozott, ezzel a győzelemmel üzennek a betegeskedő Halmos Nórának: mihamarabb visszavárják.

Megannyi infarktust kísértő hír után a múlt pénteken végre valami jó is történt: miskolcin kívül tiszaújvárosi és budapesti cégek is csatlakoztak a támogatói körhöz. Arról viszont szó sincs, hogy egy csapásra megoldódtak volna a gondok, még akkor sem, ha ma már csak a játékosok egyhavi bérével adós az egylet – ami annak is betudható, hogy időközben az önkormányzat is lépett: a szerződés módosításával a város által nyújtott évi 40 millió forintos támogatásból tízet már átutalt, és februárban még egyszer ennyit küld. A főtulajdonosi szerepkört átvevő, lokálpatrióta és bőkezű mecénásra azonban hiába várnak, mert az egyszerűen nincs.
"Kicsit, sőt nem is kicsit megrogytunk a be nem váltott ígéretek miatt, így újdonsült szponzoraink a legjobbkor tették le mellettünk a voksukat: azzal, hogy felléptek a már-már sülylyedő hajóra, erősítik a hitünket – önt magába lelket Hatvani Olivér. – Abban biztos lehet mindenki, hogy nem adjuk fel, noha nyilvánvalóan akadnak rosszakaróink, ám amíg van remény, addig harcolunk a DKSK-ért. A hagyomány, talán ez a kulcsszó. Olyan értéket képvisel ez a klub, amit nem szabad veszni hagyni! Hogy mi lesz a sorsunk, nem tudom. A józan közgazdász viaskodik a szívvel. A szív azt mondja, hogy a DKSK még sokáig élni fog, a közgazdász pedig azt, hogy… Nem, az még nem mond semmit…"

Megint ugyanaz a folyó

Hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni? Ki állította ezt?! Az biztos, hogy nem Schirilla
György, és nem a Fürész Emőke, Englert Orsolya, Tapodi Péter hármas. Ami a DKSK-val szerződésben álló hölgyeket, illetve a szakembert illeti, ez a szituáció felettébb ismerős nekik: Fürésznek és Englertnek – a Soproni Postás és a szintén Tapodi edzette Szolnok után – a Diósgyőr a harmadik klubja, amely egyik pillanatról a másikra csődhelyzetbe kerül. A hölgyek eddig viccelődtek azzal, hogy ahová igazolnak, ott előbb-utóbb nagy baj lesz, hát tessék, immár Miskolcon is vészhelyzet van. De azt senki se higgye, hogy ezért az említett kosarasok a felelősek. A bűnös az, aki – mint az a piros-fehéreknél megesett – ebben a gazdasági helyzetben havi 10 000 eurós (majd két és fél millió forintos) gázsiért szerződtet egy légióst…