Búcsú Zavadszky Gábortól

"Az az igazság, hogy a nagypapám vitt le a Ganz Mávagba. Korábban ő is ott játszott, sőt edző is volt, biztosan ezért. Érdekes, hogy az MTK-s masszőrünknek, Molnár Pistának is ő volt az edzője. Elképzelhető, ha nincs a nagypapám, nehezen szántam volna rá magam, hogy egyesületi keretek között futballozzam. Pedig már gyerekkoromban is nagyon, de nagyon szerettem focizni…"
(Zavadszky Gábor vallomása a kezdetekről, 2002. október 4.)

"Mónival, a feleségemmel még a gimnáziumban ismerkedtünk meg. Egy osztályba jártunk, de csak az utolsó évben jöttünk össze. Kis idő elteltével, miután apósom meglepett minket egy lakással, összeköltöztünk. Ekkor voltunk 21 évesek. A közös élet nagy lökést adott kapcsolatunknak, egyik évben eljegyzés, majd házasság, aztán jöttek a gyerekek… No igen, Roland és Norbert. A mindeneim. Csak az a baj, hogy irtózatosan rosszak – persze, majd kinövik… A nyugalom hiánycikk nálunk, a két fiam olyan eleven, hogy egyetlen percnyi pihenőt sem engedélyeznek nekem, ha otthon vagyok. Én azonban imádok velük játszani, minden szabadidőmet velük töltöm. Azért, hogy idáig jutottam, a családomnak legalább annyit köszönhetek, mint saját magamnak."
(Zavadszky Gábor vallomása a családról, 2003. március 27.)

"Továbbra is olyan boldog családi életet szeretnék, mint amilyen eddig volt, és az is nagyon fontos, hogy a szeretteim egészségesek legyenek… Évek múltán szívesen foglalkoznék gyerekekkel, de azt gondolom, hogy manapság csak hobbiszinten lehet valaki utánpótlásedző. Azért járok inkább egyetemre, hogy a családom jövője biztosabb legyen. Amikorra abbahagyom a focit, szeretném megszerezni a jogi diplomát, ezzel a végzettséggel, remélem, elhelyezkedhetem majd ügyvédként vagy jogtanácsosként."
(Zavadszky Gábor elgondolása a jővőről, 2003. március 27.)

"Nagyon jó volt a 2005-ös évet záró Hungária körúti házibajnokság. Az, hogy tíz csapatra való játékos összejött, mutatja: egyre inkább kezd kialakulni az MTK-nál az a fajta klubhűség, amely régebben jellemezte a klubot. Jó, hogy ennyien voltunk, élveztem a játékot. Örülök, hogy segíthettem az Old Boy's II-nek a nagy rivális Old Boy's I ellen. Jövőre is számíthatnak rám…"
(Zavadszky Gábor utolsó nyilatkozata, 2005. december 28.)

Hiányzik a mindig vidám barát

Füzi Ákos, az MTK korábbi játékosa, aki az egyik gyászbeszédet mondta: – Nem hittem volna, hogy éppen "Zava" állít életem egyik legnehezebb feladata elé. Mint mindig, akkor is jókedvű volt, amikor néhány hete, az ünnepek közötti napokban találkoztunk. Képtelen vagyok felfogni, hogy örökre búcsúznunk kell tőle.

Mátyus János, a Kispest és a Ferencváros egykori, a Győri ETO jelenlegi játékosa: – Én bal oldali védőt, ő jobb oldali támadót játszott, így igazán közelről ismertem. Igaz, amit mindenki mond róla: mindig mosolygott, vidám volt, a pályán pedig sohasem volt alattomos vagy durva.

Csábi József, a Kispest, a BVSC korábbi játékosa: – Sokszor találkoztunk ellenfélként Gáborral, de nem emlékszem, hogy nekem vagy bármelyik csapattársamnak konfliktusa lett volna vele a pályán. Sportszerű és mindig mosolygós, vidám fiú volt…

Sebők Vilmos, a ZTE játékosa: – Nekem is, mint sokaknak, az a bizonyos, az atlantai olimpiára kijutó csapat jut eszembe. Nagyon jó csapattárs volt… Gyakran felidéztük az olimpia egy-egy pillanatát, vagy azt a sokat emlegetett, havas pályán játszott, skótok elleni selejtezőt, amelyen az ő góljával nyertünk…

Horváth Ferenc, a Ferencváros korábbi, a Fehérvár FC jelenlegi játékosa: – Amikor a Fradiban együtt futballoztunk, lehetett kapni egy vicclapot. Azt "Zava" mindig megvette, és minden egyes nap felvidított minket egy-egy történettel. Sokszor azon nevettünk, milyen történeteket talált ő viccesnek, hogyan tudott szórakozni egy kevésbé jól sikerült poénon is. Az ember mindig jókedvű volt a közelében.

Nagy Béla, az FTC örökös krónikása: – Nehéz ilyenkor bármit mondani. Nem tudom megszámolni, hányadik egykori ferencvárosi játékos temetésére érkeztem, de azt hiszem, nem is akarom. Szörnyű, felfoghatatlan, ami történt, és nagyon együtt érzek a családdal.

Az elmúlás hozta össze őket

Egervári Sándor, aki a Dunaferrnél és az MTK-nál is az edzője volt: – Most is érezhettük, hogy milyen sokan szerették "Zavát"… Csak azt az embert szerethetik ennyien és ennyire, aki egész életében vidámságot, derűt sugárzott, aki sportolóként és családapaként is sokat tett azért, hogy így érezzenek iránta.

Szeiler József, a Ferencváros korábbi kapusa: – Egy időben "Putyunak" szólítottuk egymást, és a nemzetközi mérkőzések előtt az aktuális ellenfél nyelvére alakítottuk ezt a kis becenevet. A Göteborg ellen "Putyusztrömnek", az Olympiakosz ellen "Putyulidisznek" szólítottuk egymást, a Newcastle ellen "McPutty", vagy "Putyinzon" volt a megszólítás…

Filipovics Vladan, menedzser: – Nem lehet szavakkal kifejezni azt a fájdalmat, amelyet akkor érez az ember, amikor ilyen értelmetlen halállal veszít el egy fiatal, életerős családapát. Felfoghatatlan, ami történt.

Salamon Miklós, a Vasas védője, a Dunaújvárosban volt a csapattársa: – Mindig egy hullámhosszon voltunk, rengeteg derűs percet szereztünk egymásnak. Örülök annak, hogy Zavadszky Gábor barátja lehettem.

Vincze Ottó, a Ferencváros korábbi, a Győr jelenlegi játékosa: – Ahogy körbenéztem a temetőben, rengeteg rég nem látott arcot fedeztem fel. Játszótársakat a Fradi serdülőből, az ifiből, szörnyű ráébredni, hogy itt és így kellett újra találkoznunk a régi cimborákkal. Bizony, "Zava" hozott össze most bennünket…

Levél a mennyországba

Szedték kis lábukat az ikrek, csak szorították édesanyjuk kezét, de úgy ám, mintha sohasem akarnák elengedni. Nem szóltak, nem kérdeztek semmit, de pontosan tudták, ezt a délutánt, ezt a sétát soha, de soha nem felejtik el. Mellettük, körülöttük több ezer ember, mögöttük a néma fájdalommal viaskodó nagyszülők és a rokonság tagjai, előttük pedig egy ezüstszínű autóban édesapjuk holtteste – meg az élet. Hétévesen elvesztették a legfontosabbakat: a semmilyen időszakhoz nem hasonlítható, felhőtlen gyermekkort meg a mindenkinél jobban szeretett apát.

Szedték kis lábukat az ikrek, s próbálták felfogni a lehetetlent. Legszívesebben odaszóltak volna, persze illedelmesen, a sofőrnek: "Bácsi, kérem, álljon meg, s engedje ki aput abból a fadobozból, mert beszélnünk kell vele, most, azonnal, hallja?!" De nem szóltak semmit, sem akkor, sem később. Hallották ők korábban, hogy Dunai Antal gyászbeszédében egy bizonyos gólról beszélt, amelyet édesapjuk a skótok kapujába lőtt. Majd azt is érzékelték, hogy Füzi Ákos hangja el-elcsuklott, amikor elköszönt a barátjától.

Szedték kis lábukat az ikrek, és ott visszhangzott a fejükben a menet élén haladó, bánatos, mély hangon beszélő pap monológja, amelyben a mennyországról és a feltámadásról szólt. Ha az ikrek választhattak volna, ők arra kérik a Teremtőt, adja vissza az édesapjukat, mert nekik bizony most van rá szükségük. Hiszen ki segít majd a leckében, ki focizik velük a kertben? Ki védi meg őket ebben a zűrzavaros világban, s kinek súgják majd a fülébe: apu, apu, olyan helyes ez a kislány. Istennek ezt pontosan tudnia kell…

Szedték kis lábukat az ikrek, aztán egyszercsak megálltak. Akkor látták, milyen sok ismerős és ismeretlen bácsi jött el, nyakukban zöld-fehér vagy kék-fehér sállal, kezükben virággal.
Nézték a felnőtteket, s tán ott, a sírnál utoljára még reménykedtek, hogy édesapjuk előbukkan a tömegből, odamegy hozzájuk, átöleli őket, s azt mondja: "Gyertek, hazamegyünk…" Ám csupán Hrutka János megtört hangja hallatszott a néma temetőben. Apjuk helyett csak két fotó került elő később, a rengeteg koszorú tetejére helyezett fénykép egyikén ferencvárosi, a másikon MTK-dresszbe öltözött édesapjuk látszott. Amikor a koporsót a mélybe engedték, egymásra néztek az ikrek, s elővették a levelet, majd bedobták a sírba, s azt mondták halkan: "Apu, ha a mennyországba érsz, azonnal válaszolj…"