Nüánszokon múlt a nagy siker

Készült róla egy fényképsorozat 1962 októberében. Vittorio De Sica a kispadon, ez volt a címe. A fotók tanúsítják, hogy Baróti Lajos és a legendás olasz színész-rendező között volt hasonlóság. Közös jegyük volt például az elegancia. És nem csupán öltözködésben. Viselkedésben és főként – ez megtanulhatatlan – gondolkodásban.
A képek a Népstadionban készültek, a válogatott az osztrákokkal mérkőzött. A közönség pedig egyfolytában cserét követelve kiabált Baróti Lajos felé. "Bene…! Bene…! Bene…!" – hangzott fel két-három percenként, ám a kapitány arca rezzenéstelen maradt. Tudta, mit akar, mit miért tesz, beleszólást pedig nem engedett soha a munkájába.

Már edzői pályája első állomásán, Győrött sem.
"Szegeden játszottunk, a szünetben bejött az öltözőbe a vagongyár vezérigazgatója, Lakatos Albert, magából kikelve üvöltözött, hogy éppen hídavatásról jön, ami a gyár nagy sikere, erre tessék, a futballisták megcsúfolják az ünnepet. Kitessékeltem az öltözőből, de tudtam, hogy ezzel vége is a győri pályafutásomnak. Amire a buszunk hazaérkezett, már ki is voltam rúgva" – mesélte, a fölvetésre pedig, hogy az ilyesmi megszokott a futballban, csendesen hozzátette: "Nem a futballban, az életben. Mindenütt, ahol emberek vannak."
Azon a bizonyos, a drukkerek által szétkiabált magyar–osztrákon (2:0) így festett a válogatott csatársora: Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi. Ma mint a Baróti Lajos nevéhez fűződő legendás kvintettet emlegetik, akkoriban viszont arra (is) használták, hogy a szemére vessék, túlontúl ragaszkodik kedvenc játékosaihoz.
A vád logikus megoldássá szelídül az ő magyarázatában: "Egy szövetségi kapitánynak két lehetősége van: vagy mindig a legjobb formában lévőket játszatja, vagy pedig kiválasztja azokat, akikre folyamatosan építeni akar. Én a második megoldásban hiszek, nálam az ér a legtöbbet, ha két-három játékos egyformán gondolkozik a pályán."
Mindez, persze, nem ment nála a szakma rovására. Olyannyira nem, hogy 1966-ban, az angliai világbajnokságon nem volt ott a csapatban Göröcs János és Tichy Lajos.

"Akkor már más szerkezetben játszottunk, ők pedig nem tudtak átállni rá – magyarázta. – Göröcsöt képtelen voltam rávenni, hogy visszavontan játsszon, menni akart előre. Sokat gondolok arra, hogy Tichyt esetleg betehettem volna a szovjetek ellen, de kit hagytam volna ki? Benét? Farkast? Mindketten remekeltek a brazilok ellen. Meg aztán ott, Angliában úgy éreztem, hogy Tichyt valami nagyon nyomasztja. Sohasem tudtam meg, hogy mi. Albert esete is különleges, alig bírtam rávenni, hogy játsszon Bene és Farkas mögött, és csak pörgesse ki nekik a labdát, biztosan gólt rúgnak majd. Igazam lett, erre is a brazilok elleni meccs a bizonyíték, meg persze Albert Aranylabdája."
Az angliai világbajnokság után, a brazilok elleni szuperprodukcióval (3:1) a tarsolyában, a Szovjetunió elleni negyeddöntőt (1:2) követően egy időre elbúcsúzott a válogatottól.

"Nem lemondtam, inkább kilöktek. A lefújás után azonnal odaugrott elém egy rádióriporter, azt hittem, Szepesi Gyuri küldte, eltoltam, hogy hagyjon most békén, van nekem épp elég bajom, megint kikaptunk a ruszkiktól, otthon hazaáruló bitangnak tartanak, lehet, hogy már nem is vagyok szövetségi kapitány. Nos, a fiatalember a BBC magyar adásától jött, amit mondtam, még aznap elhangzott a rádióban, engem pedig eltiltottak, még a szövetségbe sem mehettem be. Máig nem tárgyalták meg a világbajnoki értékelésemet…" – mesélte néhány esztendeje.
Szövetségi kapitányi pályafutását pedig így foglalta össze: "Hiába voltam kétszer is kapitány, a klubedzőség inkább való nekem. Meg aztán mind a négy világbajnokságon közbejött valami. Svédországban Grosics az ellenfélhez dobta ki a labdát, Chilében és Angliában hiába voltunk jobbak a csehszlovákoknál, illetve a szovjeteknél, kiestünk, Argentínában pedig nem bírtuk el, hogy a hazai csapat ellen kezdtünk. Hogy így történt, nyilván az én hibám is, éppen eleget gondolok ezekre a meccsekre."

Arra viszont roppant büszke volt, hogy fantasztikus, világszerte jegyzett játékosokkal dolgozott együtt. A kérdésre, hogy mire vinné ma Bozsik, Hidegkuti, Albert, Göröcs vagy éppen Tichy, ezt a választ adta: "Amit akkor játszottak, azzal természetesen nem mennének sokra, egészen más kell ma már a pályán. De, tehetséges emberekről van szó, olyanokról, akik mindent tudtak a labdával, ezért, ha vállalnák a mostanság nélkülözhetetlen kőkemény edzéseket, ha elfogadnák, hogy ma már nincsenek kötött posztok, nem lenne gondjuk, ez meggyőződésem."
Két évvel ezelőtt megkérdezték tőle, hogy csinálna-e valamit másként, ha újrakezdhetné. A rá jellemző bölcsességgel felelt.
"A nyáron kilencvenéves leszek, ez nem az a kor, amikor megbánja az ember, amit tett. Csak az bosszant, hogy mindig – Chilében és Angliában különösen – nüánszokon múlott a nagy siker. Mert az edző akkor is rosszul tűri a vereségeket, ha szinte már csak ő emlékszik rájuk." ---- K ---- A