A boldogság kapujában

– Nem az volt a vágya, hogy Angliában védjen?
– Úgy fest, ez álom marad, legalábbis egyelőre – felelte a 28. születésnapját a négyéves megállapodás aláírásával ünneplő kétszeres válogatott kapus. – Ugyanakkor még nem tettem le arról, hogy egy rangos külföldi bajnokságba igazoljak, ám most meg kellett tennem ezt a lépést.

– Ez visszalépés?
– Semmiképp sem nevezném annak. Ha valaki azt hiszi, hogy a Svédországban, majd Dániában eltöltött esztendők után nekem derogál itthon játszani, az téved. Igenis nagy kedvvel kezdem el a munkát, már csak azért is, mert érzem, hogy Sopronban bíznak bennem.

– Koppenhágában nem így volt?
– Sajnos nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy azt elterveztem. Olyan klubbal szakítottam most, amelynek vezetői annak ellenére sem vettek komolyan, hogy a játékostársak és a szurkolók mindig is elismerően nyilatkoztak rólam. Ennél többet viszont nem szeretnék a múlttal foglalkozni, mert nem akarok abba a hibába esni, amibe a külföldről hazatérő, a kevés játéklehetőségért rendre az edzőt okoló sporttársaim szoktak.

– Legalább a szépre emlékezzen a dániai légióskodása kapcsán.
– Ha valamit ki kell emelnem, az az, hogy belekóstolhattam a valódi futball légkörébe. És ne vegye senki nagyképűségnek, de ki merem jelenteni: megálltam a helyem ebben a világban. Az erőmet mutatja, hogy – az edzésmunkámnak köszönhetően – az elmúlt másfél évben Lothar Matthäus még a kispadról is mindig meghívott a válogatottba. Látja, már ezért is megérte hazajönni: bárki is legyen a kapitány a jövőben, sokkal inkább szem előtt leszek. Égek a vágytól, hogy bizonyíthassam, jó kapuvédő vagyok. Egy hálóőr számára roppant fontos a kapusedző személye, nos, Gendur Lászlót még nem ismerem, de csupa jót hallottam róla. Biztos vagyok benne, hogy hamar egy hullámhosszra kerülünk, és – kapuskollégámmal, Takács Tamással együtt – remek szakmai munkát végzünk majd. De hangzatos mondatok helyett a teljesítményemmel akarok üzenni: készen állok a legnehezebb feladatra is.

– Ez felettébb hangzatos…
– Holott nem afféle kötelező dumának szántam. Mielőtt elfogadtam volna a soproniak ajánlatát, kikértem a velem korábban Dunaújvárosban foglalkozó Pálinkás András véleményét, ő hívta fel a figyelmem arra az aranyszabályra, hogy a labdarúgó számára a meccsnél csak a meccs fontosabb. Futballista vagyok, arra tettem fel az életem, hogy a pályán legyek. A játék teljes mértékben elsőbbséget élvez nálam, még az sem érdekel, hogy Sopronban esetleg kevesebb pénzt kapok, mint Koppenhágában. Nem vagyok gazdag, nem is leszek az, de azzal tisztában vagyok: engem nem a pénz, hanem a foci boldogít. Boldog pedig akkor vagyok, ha a hétközi kemény edzések után a mérkőzésen is kapuba állhatok.

– Hallott a klubtulajdonos, Vízer László Máriusz által megfogalmazott célokról? Az idén a Magyar Kupában, jövőre a bajnokságban kellene az élen végezniük.
– A Köbenhavn Skandinávia egyik legfejlettebb egyesületének számít, ám az eddigi tapasztalataim azt mondatják velem: Sopronban is adottak a feltételek a sikerhez. Szóval miért is ne lehetnénk elsők?

Aranyra hajtanak

Az immár 71 százalékos tulajdonrészt birtokló Vízer László Máriusz mosolyogva gyújthatott rá a szivarra a sajtótájékoztató végén: mint mondotta, Sopronban nyugodtan lehet tervezni a jövőt. Ezt jelzi többek között, hogy az újonnan érkezőkkel négyéves szerződéseket írnak alá; hogy az elöljáró közölte, a 2006–2007-es bajnokságban az aranyéremre pályáznak; és hogy – mifelénk – ritka kemény téli programmal készül a tavaszra Selymes Tibor csapata. A bordó-szürkék a jövő héten Ausztriába utaznak, február másodikán pedig Olaszországba, és a leendő edzőpartnerek listáján szerepel a Salzburg, a Rapid Wien, az Artmedia Bratislava, illetve a Sampdoria, a Brescia, az Atalanta és a Genoa is. A tervek szerint a Kőszeghez közeli Németújvárra (Güssingbe) már a teljes keret "ruccan át" január 16-án, s nincs kizárva, hogy addigra egy-egy balhátvéddel, irányítóval és támadóval bővül az állomány.