"Nekünk nyerni kell!"

– Gratuláljunk vagy részvétet nyilvánítsunk?
– Rendkívül megtisztelő a felkérés – válaszolt Gyárfás Tamás, jelezve, hogy a gratuláció azért jobban hangzik. – Néhány napja Bozóky Imre és Kisteleki István külön-külön keresett meg ugyanazzal az elképzeléssel. Mindkét sportvezetőnek ugyanazt mondtam: ha nemcsak külön-külön, hanem együtt is ugyanúgy gondolják, akkor igent mondok. Magam is tudom, mennyire sajátos ez az okfejtés, de ma a labdarúgásban ilyen időket élünk. Bozóky Imre kérésemre Ábrahám Attilával is beszélt, tőle is megkapta a bátorítást.

– Bozóky, Kisteleki, Ábrahám – egyetértés? Hihetetlen.
– Hát igen. A mai világban… Engem is meglepett, amikor közölték, hogy akkor milyen nagy volt az egyetértés. De utána még beszéltem Ruza József barátommal, az úszószövetség főtitkárával. Engedélyt kértem tőle. Együtt küzdöttünk meg a junior Európa-bajnokságért, az idei felnőtt kontinensbajnokságért és a jövő évi rövid pályásért. Elmondtam, hogy nem hagyom magára. A megértését kértem. Többet kaptam tőle. Azt mondta, ez nem sportági ügy. Több annál. Csináljam. Legfeljebb kicsit többet dolgozik majd. Ezt nem hittem el neki, eddig is napi huszonnégy órát vállalt. Ha Budapest valamikor is olimpiát akar rendezni, akkor még számos ilyen rangos sporteseménynek kell otthont adni.

– Két hete, amikor még nem hallott új feladatáról, mennyivel kevesebb esélyt adott a magyar–horvát pályázatnak, mint most, a szervezőbizottság elnökeként?
– Egykor magam is a Népsportnál, a Nemzeti Sport elődjénél dolgoztam. Tudósítóként voltam Szófiában, amikor Széchy Tamás megjelent a még gyerek Darnyi Tamással. Közölte vele: nyerni fogsz. Ő meg elhitte. Még az előre megjelölt részidőket is teljesítette. És így ment ez csaknem egy évtizedig. Persze Darnyi Tamás felkészült versenyző volt. Három napja csak az UEFA felméréseit böngészem: ezek alapján nálunk alig negyvenöt és fél százalék az Európa-bajnokság megrendezésének támogatottsága, Olaszországban ugyanakkor kilencvenkettő. Ott az ország nyolcvankilenc százaléka ítéli hasznosnak a torna megrendezését, idehaza ötvenegy. A velünk szövetséges horvátok hatvanhat százaléka menne ki egy Európa-bajnoki meccsre, ugyanez az adat Lengyelországban negyvennégy, Olaszországban harmincöt, míg az utolsó helyen álló Magyarországon huszonhat.

– Akkor melyik a nehezebb: meggyőzni az UEFA-t, vagy meggyőzni a magyarokat?
– A kérdés nem vagylagos. Amíg itthon egymást nem győzzük meg, addig az UEFA nem vehet bennünket komolyan.

– Kemény munka lesz.
– Lassan képesek leszünk még elhinni, hogy a békekötésen múlhat a siker. Pedig attól, hogy mindenki észhez tér, még nem adnak nekünk pluszpontokat. Anélkül mínuszban vagyunk. Márpedig nekünk nyerni kell. Márciusban hozzánk látogatnak az UEFA-kongresszus résztvevői, tálcán kapjuk őket. A magyar és a horvát állam százhatvanmilliárd forintot fordít a pályák építésére, ha a döntés után hat évvel Európa-bajnokságot rendezünk, mindenki megtáltosodhat. Semmi az, amit be kell fektetniük a sportág híveinek azért, amit kaphatnak.

– Nem túlzás azt remélni, hogy az Európa-bajnokság esetleges megrendezése miatt látványosan egymás nyakába borulnak majd a régi ellenfelek? Főleg, hogy már MLSZ-elnökség sincs?
– Van más választásuk? A jelek szerint a szembenálló felek a horvát–magyar pályázat ügyét sínre kívánták tenni, mielőtt az új döntést meghozták. A bizottságnak személyektől függetlenül a magyar labdarúgásért, a magyar sportért kell helytállnia.

– Nem fél attól, hogy néhányan belekötnek a kinevezésébe, mondván: nincs semmilyen futballmúltja?
– Nem. Úszóedzést sem tartottam.

– Mit gondol, ez a felkérés a MOB alelnökének, az úszószövetség elnökének, vagy éppen a televíziós riporternek szól?
– A reménynek.