"Olyan ez, mint egy hadjárat"

A Phoenix Suns 2006 októberében Olaszországban edzőtáborozik, és felkészülési mérkőzéseket vív. Mike D'Antoni – aki amerikai-olasz kettős állampolgár – szinte hazatér erre az eseménysorozatra.
– Azzal kezdeném, hogy roppantul örülök ennek az olaszországi túrának, hiszen rengeteg szép élmény köt Itáliához – mondta Mike D'Antoni. – Még 1995-ben Európa-kupa-győzelemre vezettem a Benetton Trevisót, 1997-ben és 2002-ben ugyancsak a Benettonnal nyertünk olasz bajnoki címet, 1993-ban pedig a Philips Milannal Koracs-kupát. Biztos vagyok benne, hogy feltolulnak majd a szép emlékek. Nemcsak sportszempontból lesz nagyszerű ez a túra, meggyőződésem, hogy játékosaim sportolóként és magánemberként is rengeteget profitálhatnak ebből a mérkőzéssorozatból.

– Mégis milyen emlékekre gondol?
– Nos, játékosként és edzőként mintegy két évtizedet töltöttem Olaszországban, és megannyi barátságot kötöttem, a parketten és azon kívül is. Bob McAdoo és Dino Meneghin a két legremekebb fickó, akiknek a barátságát az itáliai éveknek köszönhetem. Az olaszországi – de nyugodtan mondhatom: az európai – arénák hangulata nem hasonlítható az amerikaiakéhoz. És azt is feltétlenül el kell mondanom, hogy az olasz emberek és az itáliai kultúra legalább akkora hatással voltak rám, mint a kosárlabda.

– Pályafutása melyik szakaszára gondol vissza szívesebben: az amerikaira vagy az olaszországira?
– Természetesen az olaszországira, hiszen nagyon fiatalon eljöttem az Egyesült Államokból, és Milánóban teljesedett ki a tudásom. De azt azért szeretném leszögezni, hogy az elmúlt két év itt, Phoenixben karrierem egyik legszebb periódusa.

– Hol vérmesebbek a szurkolók: Amerikában vagy Európában?
– Egyértelműen Európában. Az ottani hangulat sokkal hevesebb, mint az Államokban, a szurkolóknak sokkal többet jelent a csapat győzelme, mint mifelénk. Imádtam Olaszországban játszani, a közönség sokszor átsegített a nehéz pillanatokon.

– Miként éli majd meg a jövő őszi túrát: mint egy külföldi utazást vagy inkább mint egy hazatérést?
– Inkább az utóbbiként. Sok nagy győzelemnek voltam részese Itáliában, és néhány fájó vereségnek is. Annak örülök, hogy Trevisót útba ejtjük, remek létesítmények vannak abban a városban. Azt viszont sajnálom, hogy Milánó kimaradt az útitervből. Talán mégiscsak sikerül elugranom régi sikereim színhelyére.

– Mire számít az ellenfelektől?
– Csak az a lényeg, hogy jó meccseket játsszunk. Nézze, manapság már nem jelent akkora szenzációt egy NBA-csapat elleni győzelem, mint évekkel ezelőtt, ezért nem lesz rajtunk semmiféle lelki teher. Azért persze nagyon fájlalnám, ha kikapnánk… Az biztos, hogy nem piknikezni megyünk Trevisóba és Rómába, hanem "munkaügyben": kosárlabdázni. Megjegyzem, Rómában sohasem volt könnyű dolgom, sem játékosként, sem edzőként.

– Mi lehet egy ilyen olaszországi edzőtáborozás legnagyobb haszna?
– Az, hogy összeérik a csapat. Természetesen más külföldön készülni, mint odahaza, ismerős környezetben. Idegen országban sokkal erősebben érvényesül a közösségen belüli összetartó erő. Olyan ez, mint egy hadjárat.

– Ez idő szerint nincsenek olasz játékosok az NBA-ben, de korábban sem voltak sokan. Mi lehet ennek az oka?
– Tényleg, mi is ennek az oka? Fogalmam sincs… Talán az, hogy Itália remek ország, és az olasz kosarasoknak nem akaródzik elmenniük a tengerentúlra. Az NBA történetében egyébként három olasz szerepelt: az 1946– 1947-es első idényben Hank Biasatti a Toronto Huskiesben, majd évtizedekkel később, az 1995–1996-os szezonban Vincenzo Esposito a Toronto Raptorsban és Stefano Rusconi a Phoenix Sunsban. S jövőre, a 2006-os drafton a most húszéves Andrea Bargnani, a Benetton Treviso center-bedobója kelhet el előkelő helyen. Viszont annyira magas a színvonala az olasz kosárlabdának – végtére is olimpiai ezüstérmes a válogatott –, hogy semmi kétségem afelől: csak idő kérdése, és egyre többen jönnek át hozzánk, az NBA-be.

– Térjünk vissza a jelenbe: milyen idénye lehet a 2005–2006-os a Phoenix Sunsnak?
– Amare Stoudemire sérülése felborította a számításaimat. Azt még csak-csak átvészeltük, hogy Joe Johnson és Quentin Richardson távozott tőlünk, de a centerünk keresztszalag-szakadása igazi mélyütésként ért. Ahhoz képest nem is állunk rosszul. S hogy tudjuk tartani a lépést, azt a két kipróbált veterán, Shawn Marion és Steve Nash remek játékán kívül a szezon egyik legkellemesebb meglepetését nyújtó francia Boris Diaw-nak köszönhetjük. Nem is tudom, van-e még egy olyan játékosa az NBA-nek, akinek az átlaga meghaladja a tíz pontot, a hat lepattanót és gólpasszt, az egy blokkot és 49.3 százalék a mezőnybeli dobóteljesítménye. Még Kevin Garnett, LeBron James és Dwayne Wade is elmarad tőle egyik-másik mutatóban…