Egyelőre a kínai a biztos

– Úgy fest, hogy a szombati meccs után nem csak a hétvégére köszöntem el a srácoktól – kezdte a Kínából tavaly októberben hazatérő Kenesei Krisztián. – Egy évet töltöttem el az ETO-nál, remekül éreztem magam Győrött, azt ellenben nem állíthatom, hogy szép is volt, mivel nem úgy szerepeltünk, ahogy az elvárható lenne tőlünk.

– Bizonyára már a csapat mellett szorgoskodó Csernus Imre doktor is feltette a kérdést: ön szerint mi az oka a gyengélkedésnek?
– A bajnokság előtt a hozzáértők kijelentették, sokra hivatott keretünk van. Véleményüket én is osztottam, és az első három fordulóban történtek csak megerősítettek a hitemben: a megszerezhető kilenc pontból hetet begyűjtve talán még az élen is álltunk. Aztán történt valami, amit röviden úgy lehet összefoglalni, hogy hullámvölgybe kerültünk, és bár egyszer-egyszer voltunk fent, inkább lent maradtunk.

Akkor is kikaptak, ha jobb volt az ETO

– Mi volt a mélypont?
– Alighanem a makói kupabúcsú jelentette, de azon kívül is olyan mérkőzéseket buktunk el, amelyeket simán hoznunk kellett volna. Hogy csak két példát mondjak: Tatabányán hiába vezettünk kettő nullára, a végén annak is örülhettünk, hogy az utolsó percben egyenlítettünk, míg a Honvéd elleni bajnoki után a kispestiek szimpatikus edzője, Aldo Dolcetti is elismerte, úgy győztek kettő egyre, hogy négy-öt góllal nekünk kellett volna nyernünk.

– Magyarázkodni könnyű…
– Jó, jó, tudom, a futballban nincs ha, de ha nem rontunk el néhány mérkőzést, most arról beszélnénk, a Győr miért az élmezőnyben tanyázik.

– Ez esetben nyilván nem szívesen hagyná ott az ETO-t.
– Higgye el, így is fáj a szívem, hogy mennem kell.

Egy százalék esély van a maradására

– Kell?
– A Kouan elöljárói hatszázezer dollárban szabták meg az áramat, és ebben a pillanatban nehezen tudom elképzelni, hogy akad olyan magyar klub, amely cirka százhuszonhárommillió forintot kifizet értem. Azt nem mondom, hogy nulla százalék az esély a maradásra, egynél azonban semmiképp sem több.

– Akkor irány Peking?
– Erre már nagyobb sansz van. Ugyanakkor a menedzserem azon fáradozik, hogy ne kelljen elrepülnöm Kínáig, ha minden jól alakul, Európában folytathatom.

– Ha kicsit szűkítené a kört.
– Konkrétum hiányában nem tehetem. Őszinte leszek: noha nyolc góllal zártam az őszt, sikerülhetett volna jobban is az idényem, és ezután nem biztos, hogy a nagy egyesületek vezetői felkapják a fejüket a nevem hallatán. Botorság volna, ha most azt hangoztatnám, hogy a spanyol vagy az olasz bajnokságban akarok futballozni.

– Csak van valami álma…
– Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nem válogathatok, ám biztos, ami biztos alapon, karácsonyi ajándékul egy európai csapat ajánlatára vágyom.

– Ennyire ódzkodik Kínától?
– A minap épp arról beszélgettünk, milyen jó lenne édes-savanyú mártásos csirkét vagy pirított tésztát enni, de végül abban állapodtunk meg, várjunk ezzel legalább addig, amíg eldől a sorsom. Ha kiderül, hogy maradhatok, ígérem, az első utam az egyik itteni kínai étterembe vezet majd, ha viszont vissza kell térnem, úgysem lesz más… Azt azért leszögezném: mivel a játék jól ment, nem sikerült rosszul a kint eltöltött idényem, ám a családomat megviselte, hogy minden héten hétfőtől szombatig edzőtáborban voltunk.

Különös módi: öt hónap edzőtábor

– Azóta hátha megszüntették ezt a rendszert.
– Mindent tudok a csapatról, figyeltem az eredményeket, sőt az egyik szerb játékostársammal időnként még beszéltem is. Ő elárulta, hogy a módi mit sem változott – habár ez fel sem vetődött bennem.

– Kiderítette már azt is, mikor kezdődik a bajnokság?
– Papíron márciusban. Azért mondom, hogy papíron, mert legutóbb egy hónapot csúszott a rajt, két éve pedig, amikor már javában készültünk az első meccsre, a szövetség vezetői egyszer csak közölték, március helyett májusban startol az idény. Kínában nem problémáznak: öt hónapig alapozhattunk…