A császár

Érdekes fordulatot vett a karácsony az Albert család életében. Éppen a família hírességén, Flóriánon volt a sor 1967-ben, hogy vendégül lássa a szentestén a család apraját-nagyját. Boldogan készültek az ünnepre, talán még a halászlé is vidámabban rotyogott a fazékban, hiszen Albert Flórián csodálatos évet zárt. Januárban három hetet töltött Brazíliában a Flamengo meghívására, együtt edzett a brazil sztárokkal, még két bemutató mérkőzésen is játszhatott. Aztán itthon bajnok lett a Fradival, majd tizenkét nappal karácsony előtt végre megérkezett a várva várt trónörökös, az ifjabb Flórián (mennyit cikizték az idősb Flóriánt a társak, amikor korábban megszületett a lánya, Magdi, mondván, nem tud fiút nemzeni, mert azt nem lábbal kell…) Másnak egy élet nem elég ennyi jóhoz, látszatra nem is lehetett fokozni.

Lehetett. Délután megcsörrent a telefon. A háziasszony vette fel, aki azonnal megismerte az MTI újságírójának, Boskovics Jenőnek a hangját: "Jó estét kívánok, Európa legjobb labdarúgójával szeretnék beszélni…"

Egy pazar pályafutás gyönyörű csúcspontja

Elsőre azt hitték, viccel, de kiderült, szó sincs tréfáról: a családfő, a tizenkét napja idősebb Albert Flórián első lett a France Football szavazásán, és ezzel elnyerte az Aranylabdát. Abban a pillanatban még nem tudta, hogy olyan futballistákat előzött meg, mint Bobby Charlton, James Johnstone, Franz Beckenbauer vagy éppen a portugál csoda, Eusébio. Ilyen tisztesség még sohasem ért magyar labdarúgót, egyszer, még 1960-ban Puskás Ferenc második lett, de ezt leszámítva honfitársaink még a képzeletbeli dobogóra sem jutottak fel.
Ma már tudjuk, egy pazar pályafutás csúcspontját jelentette ez a karácsony délutáni hívás. Máig tartja magát az a vélemény, hogy Albert Flórián a brazilok elleni 3:1-en mutatott játékával érdemelte ki a kontinens legrangosabb elismerését, ám azt a meccset 1966. június 15-én játszották, abban az esztendőben másé – Bobby Charltoné – lett az Aranylabda, és bár a szavazók emlékezetében még nyilván élt a brazilok elleni teljesítmény, azért neki 1967-ben is tennie kellett valamit az első helyért…

Tulajdonképpen nyolc év alatt repült fel a csúcsra. Bár két hónappal a tizenhetedik születésnapja után, 1958. november 9-én, a Diósgyőr ellen mutatkozott be a Ferencvárosban, a világ fél évvel később, 1959. június 28-án ismerte meg, amikor a magyar válogatott a Népstadionban 3:2-re legyőzte Svédországot, sorai között tudva a debütáló Albert Flóriánt. A futballtársadalom hamarosan újra felkapta a fejét: október 11-én Belgrádban győzött Magyarország 4:2-re, és az éppencsak tizennyolc esztendős Albert Flórián háromszoros válogatottként háromszor zörgette meg a hálót. Egy hónappal később pedig következett az 1954-es világbajnoki döntő visszavágója, Németország kikapott a Népstadionban 4:3-ra, és a második magyar gól előtt az ifjú klasszis a felezővonaltól elindulva, és talán még a német gyúrót is kicselezve lőtt a kapuba. Tizennyolc éves süvölvényektől nem szokatlan a pimaszság, de az, hogy bohócot csináljanak komoly világbajnokokból, igencsak elvétve fordul elő.


A szurkolóktól kapta a "koronáját"

Ez volt tehát a kezdet, amelyet újabb sikerek követtek, köztük világbajnoki részvételek, VVK-győzelem, ám az előbbiekről ma már vegyes érzésekkel beszél. Chilében, például, remek csapatunk volt, az akkori kapitánnyal, Baróti Lajossal összhangban állítja: a brazilok mellett a magyar válogatott volt a legjobb, ám a balszerencse és egy hatalmas játékvezetői tévedés megfosztotta az éremtől. Négy évvel később, 1966-ban, az angliai vb-n a szovjetek elleni negyeddöntőben a mieink szinte a gólvonalról rugdosták mellé és fölé a labdát, és így megint elbuktak a nagy siker küszöbén. És ha már a válogatottnál tartunk: 1969. június 15-én Koppenhágában olyan súlyosan megsérült, hogy hónapokat kellett kihagynia, és bár még visszatért, a korábbi formáját tartósan sohasem nyerte vissza…
No, de térjünk vissza a boldogabb múltba, egész pontosan az Aranylabdához. Hiedelem, hogy a rendszer vezetői miatt nem vehette át a díjat a nyilvánosság előtt. Egész egyszerűen arról volt szó, hogy akkoriban nem gálákon, hanem klub- vagy válogatott meccs előtt adták át az Aranylabdát a győztesnek, Albert Flórián viszont abban az időben kisebb sérülése miatt nem léphetett pályára, így aztán előbb a lakásán – itt is őrzi a mai napig –, majd a Gundel étteremben kapta meg a kis szobrot.

Akkoriban már ő volt a magyar labdarúgás Császára. Nem a felsőfokokban fogalmazó újságíróktól kapta a titulust, a szurkolók tették a fejére a képzelet szülte koronát, és ennél nagyobb legitimitást nem kaphat egy uralkodó.
Milliók imádták, de sokan bántották is. Rásütötték, hogy edzőfaló, holott felnőtt-labdarúgói pályafutása során mindössze négy edzője volt. Nyilván ő sem hibátlan ember, de nevetséges módon a legnagyobb és az emlékezetben leginkább megmaradó bűne az volt, hogy ha éppen állt a pályán, akkor csípőre tette a kezét. Ezen élcelődtek a kabarékban, és ez a mozdulat roppant igazságtalanul a lusta labdarúgó jelképévé vált.

A régi barátokkal dolgozik együtt

Egyébként ma is minden egyes nap ott van az Üllői úton. Autója nincs, az idősebbek még ma is rögtön felismerik a metrón. Víg kedélyű, fergeteges humorú ember, él, mint hal a vízben, amikor a régi barátokkal, Rákosi Gyulával és Szűcs Lajossal élcelődhet. Dőlnek belőle az emlékek, napra pontosan emlékszik minden meccsére, abban pedig könnyen megegyeztünk, hogy az Aranylabda ünnepét ne rontsuk el a Fradi mai helyzetének a boncolgatásával.
Így is van: ünnepelünk, hadd andalítson el minket a régmúlt!
Ha valakivel, hát vele érdemes. Elvégre 1967 óta magyar labdarúgó nem került az Aranylabda közelébe, húsz éve pedig még csak szavazatot sem kapott.
Még úgy sem, hogy nem tette csípőre a kezét…

Magyarok és az Aranylabda