De mi lesz Kásásék után?

Tíz évvel ezelőtt sejteni lehetett, hogy nagy dolog van készülőben: az azóta is csak "Kásás-féle" generációként emlegetett 1975–76-os korosztály 1995-ben ért a csúcsra, juniorkoruk 66. nemzetközi mérkőzésén, a világbajnoki döntőben a 65. sikerüket aratták (egy döntetlen csúfította a páratlan eredménysort), s nyerték meg három év alatt a harmadik aranyérmüket. Abból a csapatból Sydneyben és Athénban összesen nyolc játékos lett olimpiai bajnok, ugyanakkor az utolsó öt esztendő utánpótlás-eredményei nem sugallják azt, hogy ha lelép a nagy generáció, akkor tucatnyi hasonló lép az óriások helyébe. A nagy rivális szerb-montenegróiak fölénye hovatovább ijesztő: 2005-ben a felnőtt-vb-től az ifi Eb-ig mindent ők vittek el, a tizenévesek viadalain lassan évek óta még csak meg sem lehet szorítani őket. Éppen úgy, mint egykoron Kásásékat.

Filmre jutott tízmilliárd, uszodára nem

Holott elvben lenne honnan meríteni. Sydney előtt összesen 1200 volt az igazolt gyerek pólósok száma. Manapság 6000-en vannak. Az olimpiai aranyak megtették a hatásukat: négyszáz százalékkal nőtt a létszám. "Csak a vízfelület maradt ugyanakkora – dohog a kilencvenes évek utánpótlássikereinek kovácsa, Kemény Ferenc. – Régebben élcsapatonként nyolc-tíz srác akadt, most szinte megszámlálhatatlanul sokan pólóznak, de sajnos nem férnek el, ráadásul egyre komolyabb teret követel a női szakág is."

A helyzet elsősorban Budapesten kritikus, talán a jövő évi úszó Eb-re épülő tízpályás ötvenes enyhít a gondokon, de az is csak akkor, ha télen is használható lesz.
"A jelenlegi helyzetben nem lehet minőségi munkát végezni, nincs egyéni képzésre sem hely, sem idő – mondja Kemény maestro. – Egyrészt az eredménycentrikusság dominál, másrészt a gazdasági kényszer: az utánpótlás-nevelésre kevés pénz jut, ezért a legfőbb bevételi forrást a tagdíjak jelentik, világos, hogy nem küldenek el senkit."

Az uszodai szlengben csak "Taigetosz-csoportnak" nevezett gyengécskék azonban a jobbaktól vonják el a játékteret és az edzői energiát.
"Az még hagyján, hogy az egyik pólósuliban huszonöt a huszonöt ellen kétkapuznak. De megesik, hogy egy élvonalbeli klub utánpótlásának edzésén harmincöt gyerek gyakorol a félpályán, alig lehet átérni egyik parttól a másikig, és a tömegben néha ott szenved az ifiválogatott egyik-másik kulcsembere is… – vázolja a nem túl rózsás helyzetet Kemény. – Nézze, én nem akarok demagóg lenni, de a magyar filmkészítők egy évre tízmilliárdot kapnak. Semmi bajom velük, ám ha az ő többé-kevésbé maradandó alkotásaikra van ennyi, akkor hétmilliárdból miért nem építették fel a dél-budai uszodakomplexumot? Budán egyetlen igazi uszoda van, a Komjádiba hordják a gyerekeket Érdtől Szentendréig."

Szombati Telefon, avagy fiatalok az éjszakában

Minthogy azonban a jelen gazdasági helyzetben egyre kevesebb dologra jut egyre kevesebb, gyanítható, a lágymányosi uszoda még jó ideig az álmok közé sorolandó. Addig azonban kellene valami megoldás, hogy a magyar vízilabdázás ne fulladjon bele saját népszerűségébe. Kemény Ferenc amondó, vissza kell térni a régi jó módszerhez – a jövő héten legalábbis ezt fogja javasolni a szövetség illetékeseinek.
"Központi felkészítésre van szükség az összes utánpótlás-válogatott keretében, egész évben. Egy-két hetente egy-egy nap, az üres órákban, tizenegytől kettőig, az iskolából kikért gyerekekkel – csak így lehet utolérni a délszlávokat" – közli az utánpótlás-igazgató, aki persze készséggel elismeri, ettől még nem fog egy csapásra megváltozni minden. A morállal is mind nagyobb problémák vannak. "Óriási aránytévesztés, hogy az iskola, a póló és az összes többi közül az összes többire jut a legtöbb idő. Belevesznek az éjszakába a fiatalok, ami elég szomorú, hiszen többnyire tizenhárom-tizenhét évesekről van szó, akár a legjobbakról is, tisztelet a kivételnek. Én harmincévesen keveredtem le először éjszaka a Pipacsba, persze más világ volt akkoriban. Ennek ellenére, sajnos, azt kell mondanom, ha én edző lennék, visszahoznám az ősi módszert. A vasárnapi utánpótlásmeccsek előtt szombat este fél tízkor körtelefon a játékosaimnak. Vonalason. És szúrópróbaszerűen még tízkor is. Ehhez a sportághoz ugyanis tényleg fitt emberek kellenek."

Nincs vészhelyzet, de előny a délszlávoknál

Felvetődik persze más is. Egykori nagyságaink közül némelyik úgy véli, egyre kevesebb az igazán jó utánpótlásedző, kikoptak az olyan legendás egyéniségek, mint amilyen például Dömötör Zoltán volt a KSI-ben (neki hét játékosa lett olimpiai bajnok). Kemény nem osztja teljes mértékben a nézetet, szerinte vannak tehetséges trénerek, csak a fent vázolt helyzetben nehéz bármit is tenni: "Ott nyüzsög az a rengeteg gyerek, jobb híján jól meghajtják őket, legalább történt valami, de a speciális képzésre nincs mód. Régebben a legjobbakkal még a moziba is elment az edző, annyira egyengette az útjukat, ma sokkal messzebbről indulunk." Vidéken csak valamivel jobb a helyzet, bár olykor ott is úgy akarják az imádott sportágba bepasszírozni a család szeme fényét, hogy még úszni sem tud.
Kemény tehát a központosítás híve, már csak azért is, mert a szerbeknél és a horvátoknál az idő nagy részében még a fontosabb BL-meccsek előtt is csak csütörtökön-pénteken kapja vissza a klub a játékosokat a válogatott keretből. Ráadásul az utánpótlást uraló két délszláv nációnál fontos tényező, hogy a női szakágat teljesen hanyagolják, az úszósportjuk sem jelentős, azaz a medencéket kedvükre használhatják a vízilabdázók.
"Villámgyorsan direktbe kell kapcsolnunk, mert szemléletváltással és folyamatos munkával utolérhetjük a szerbeket – állítja határozottan Kemény Ferenc. – Vészhelyzet nincs, azért most is akadnak tehetségek, az 1989 után születetteknél pedig megint nagyon erősek vagyunk. Egyet azonban sose feledjünk el: a vízilabdában nem mindegy, ki a kapus, ki a center, a bekk, a szélső. Az pedig főképp nem, hogy ki az edző. Ott sok minden eldől. A játék változik, ma már az athéni póló is elavultnak számít. Egyvalami nem változik: az előző törvény. Az örök érvényű." ---- A ---- &