Szegényekből gazdagok lettek

A klubot öt olasz származású játékos alapította 1905. április 3-án, és 18 nappal később a csapat 4-0-s győzelemmel mutatkozott be. A Boca 1907-ig fehér-kék volt, de egy San Lorenzo elleni vesztes mérkőzést követően az érintettek a színváltásra voksoltak. Juan Rafael Bricchetto, az egyesület második elnöke a kikötőben dolgozott, és a Drottning Sophia nevű hajó tatján lobogó arany-kék svéd zászló színei ihlették meg.

Az arany-kék szín a későbbiekben elválaszthatatlan lett a Bocától, amely 1913-ban jutott fel az amatőrbajnokság első osztályába, ahol összesen hat bajnoki aranyat gyűjtött be. Különösen az 1919-es és az 1926-os menetelés volt emlékezetes, hiszen akkor veretlen maradt. A csapat nem csupán odahaza, hanem Európában is hírnevet szerzett: első argentin gárdaként 1925-ben európai túrán vett részt, 19 meccséből 15-öt megnyert, és csak hármon kapott ki.

A Boca ismertsége ezt követően egyre csak nőtt. Miután az utolsó amatőrbajnoki címet is megszerezte, első profi idényében, 1931-ben is elvitte a pálmát, mi több, a hivatásos bajnokság első 15 éve az ő jegyében telt: 1944-ig hat bajnoki arany került a vitrinjébe. A korszak legnevesebb edzője Mario Fortunato volt, míg a játékosok közül elsősorban Varallót, Cácerest, Cherrót, Valussit, Lazzattit, Sarlangót és a magyar Sas Ferencet kell kiemelni. Francisco Shon Sas, ahogyan Argentínában ismerik, 1940-ben bajnokságot nyert a Bocával.

A sikerkorszak után hosszú böjt következett: 1945 és 1961 között csak egy bajnoki cím megszerzésére volt képes a Boca. A klub azonban Alberto José Armando második elnöksége idején új lendületet vett: az 1959-től 1980-ig dirigáló Armando alatt lett végérvényesen a világ egyik legnevesebb klubja. A rendkívül jó vezetői érzékkel megáldott presidente irányításával ugyanis nem csupán hazai környezetben, hanem a nemzetközi porondon is letette a névjegyét. A hét bajnoki arany mellett a Boca nyert két Libertadores- és egy Világkupát is. A sikerekben Juan Carlos Lorenzónak is oroszlánrésze volt, aki edzőként összesen öt trófeát szerzett.

Armando és Lorenzo távozása után egy évig még ment a Bocának - Diego Maradonával öt év után ismét bajnok lett a csapat -, ám 1982 és 1988 között története legnagyobb válságát élte át. Maradonát el kellett adni, a sikerek pedig elmaradtak. A klub 1989-ben állt talpra, és 1993-ig szinte minden évben megkaparintott valamilyen trófeát. Hogy aztán 1998 és 2004 között eljöjjön az igazi aranykor, amely főként Carlos Bianchi edzőnek volt köszönhető. A Virrey, azaz az Alkirály összesen kilenc hazai, valamint nemzetközi címet gyűjtött, és ő lett a Boca Juniors, Argentína, Dél-Amerika és a Libertadores-kupa legeredményesebb edzője. Igaz, Bianchi tavaly úgy döntött, köszöni szépen, neki elég volt, így sikerei csúcsán távozott.

Az arany-kékek - most már Jorge Benítez irányításával - 12 forduló után kétpontos hátránynyal a harmadikok a Clausurában, vagyis matematikai esélyük még van arra, hogy centenáriumi évüket bajnoki arannyal tegyék emlékezetessé.