Gyerekkorában Shearernek képzelte magát, amikor a társaival focizott

- A 2004-es portugáliai torna előtt mennyire izgult, ha világ- vagy Európa-bajnokság következett?
- Ugyanannyira, mint bármelyik másik angol szurkoló, amikor a nemzeti csapatot láthatja a televízióban egy nagy világversenyen. Ideges azért nem voltam, de az összes meccsen nagyon drukkoltam. Nálunk odahaza mindenki futballbolond, úgyhogy vagy otthon, a családdal néztem a mérkőzéseket, vagy valamelyik barátomnál.
- Emlékszik, amikor a kilencvenkettes kontinensviadalon Graham Taylor lecserélte Gary Linekert?
- Nem, ilyen részletek nem rémlenek. Csak hatéves voltam!
- Melyik hát az első efféle emléke?
- Azt hiszem, a kilencvenhatos Európa-bajnokság. Nagy esemény volt, hiszen Angliában rendezték, és a válogatott remekül menetelt az elődöntőig. Az első, ami eszembe jut, a Skócia elleni találkozó, amelyen David Seaman kivédi Gary McAllister tizenegyesét, az ellentámadásból pedig Gazza azt a nagyszerű gólt lövi. Micsoda ünneplés volt! Ilyenkor általában kimentünk a többi sráccal focizni, és megpróbáltuk utánozni a látott futballistákat. Én általában Alan Shearer voltam.
- Az elmondottak alapján a kilencvennyolcas lehetett az első világbajnokság, amelyet figyelemmel kísért. Miután Michael Owen azt a csodálatos gólt rúgta az argentinoknak, álmodozott arról, hogy egyszer hasonlóra lesz képes?
- Csakugyan pompás találat volt, de akkoriban nemigen gondoltam arra, hogy a válogatottban fogok szerepelni. Csak abban reménykedtem, hogy profi futballista lesz belőlem. Amíg négy évvel később be nem kerültem az Everton felnőttcsapatába, komolyan nem fordult meg a fejemben a nemzeti tizenegy.
- Furcsa egy csapatban lenni olyan labdarúgókkal, akiket korábban szinte csak a tévében látott?
- Igen, amikor először hívtak be, roppant különös érzés volt, de gyorsan beilleszkedtem. Aznap, amikor először csatlakoztam a kerethez, első dolgunk volt, hogy közösen elmentünk vacsorázni. Személyesen is megismertem mindenkit, nem érezhettem tehát kívülállónak magam. Eleinte persze zavarban voltam, de amint váltottam néhány szót a többiekkel, megnyugodtam. Most már természetes, ha együtt vagyunk.

- Kivel jön ki a legjobban?
- Steve Gerrarddal. Mindketten liverpooli fiúk vagyunk, ráadásul ő is fiatalon került be a válogatottba, szóval tudja, mit érzek. De valamennyien barátságosak, kedvesek velem, nem érzem magam zöldfülűnek köztük. Az idősebb játékosok, mint Gareth Southgate vagy David James sem szoktak a fiatalságommal ugratni.
- Ha külföldön jár a válogatott, egyágyas szobában szeret lenni, vagy jobb valakivel együtt?
- Egyágyas szobákban alszunk. Az Evertonnál is ezt szoktam meg, és jobb is így.
- Ha éppen nincs meccse vagy edzése, inkább pihen, vagy szereti elfoglalni magát valamivel?
- Attól függ. Egynapos szabadságot nagyon szívesen töltök otthon pihenéssel, de ha mondjuk sérülés miatt nem játszom, nem bírok sokáig egy helyben üldögélni. Hosszabb távon azért nem kenyerem a semmittevés.
- Mi bűvölte el leginkább a Manchester Unitedbe igazolásakor?
- Amikor az ember egy ekkora klubhoz kerül, értelemszerűen bemegy abba a helyiségbe, amelyben a trófeákat tartják kiállítva. És a menedzser nem engedi meg neki, hogy bármelyiket megérintse, csak ha már maga is tagja volt az említett kupát elhódító csapatnak… Ez szerintem nagyon jól van így. Ez az élmény nagy hatással volt rám, megsokszorozta az ambícióimat. Körbenéztem az öltözőben, és azt láttam, rengeteg olyan játékos van körülöttem, aki több kupát is megnyert már. Azt gondoltam, egyszer én is közéjük tartozhatok.
- Elképesztően gyorsan történtek önnel az események az utóbbi időben, nem?
- Igen. Úgy érzem, mintha néhány nap alatt állt volna a feje tetejére a világ. Persze, tudom, két év is eltelt azóta, hogy felkerültem az Everton első csapatához, de pokoli hirtelen változott meg minden, ráadásul ennél jobban nem is alakulhatott volna a pályafutásom. Everton-drukkerként már azzal is egy álmom vált valóra, hogy a Goodison Parkban pályára léphettem, aztán jött a válogatott, majd a világ egyik legnagyobb egyesületéhez szerződtem. Emlékszem, az aláírás előtti este azzal hívott fel az ügynököm, Paul Stretford, hogy igen közel a megállapodás. Anynyira izgatott és türelmetlen voltam, hogy hajnali ötig képtelen voltam elaludni, de akadtak pillanatok, amikor el sem hittem, hogy tényleg sikerülni fog. Remélem, egy nap az Everton-drukkerek is meg fogják érteni a döntésemet.
- Milyen volt az első nap a Unitednél?
- Rendkívüli. Az első fickó, akivel összetalálkoztam, Scholesy volt, aminek örültem, hiszen őt már ismertem a válogatottból. Aztán feltűnt Rio Ferdinand, Roy Keane, Giggsy, Ruud - egy kupac világklasszis! Az öltözőben láttam, hogy az angol és a külföldi srácok együtt nevetnek, együtt csinálnak mindent, egyszóval nagyszerű a csapatszellem. Hamarosan megkaptam az egyéni edzéstervemet, körbevezettek, megmutatták, amit csak lehetett, bár egy nap természetesen nem lehetett elég mindenre. De amint először a szurkolók közelébe kerültem, akikből áradt a szeretet, megértettem, mit jelent a Manchester United labdarúgójának lenni.