Ünnepel a nemzet büszkesége

Az országos szinten tízszázalékos támogatottsággal a harmadik legnépszerűbb argentin klubnak számító Independiente története még 1904-ben kezdődött, amikor egy Buenos Aires-i bolt dolgozói fellázadtak a tulajdonos ellen, mert fiatal korukra hivatkozva nem engedte őket futballozni. A lázadók vezére Rosendo Degiorgi volt, aki hét társával nagyon találóan az Independiente (Független) nevet adta a csapatának. A gárdát hivatalosan csak 1905. március 25-én jegyezték be, mivel az 1905. január elsejei alapító ülésen nem volt meg a határozatképességhez szükséges létszám. (A márciusi elnökségin döntöttek úgy, hogy az egylet alapítási időpontjának 1905. január elsejét jelölik meg, akkor tartották ugyanis az első közgyűlést.)
Az első évek a végleges székhely kijelölésével, a klubszín kiválasztásával, illetve az élvonalba jutás kiharcolásával teltek. A színek közül a vörös lett a befutó, az első elnöknek ugyanis megtetszett a Nottingham Forest meze, mondván: a vörös dressz a vörös ördögöket jelképezi. Az Independiente 1905 és 1924 között hat stadionban is megfordult, míg végül Avellanedában telepedett le.
Az amatőr első osztályba jutást 1912-ben sikerült kivívnia, tíz évvel később pedig összejött az első bajnoki cím is. Ennek fő letéteményese a Canaveri, Lalín, Ravaschino, Seoane, Orsi csatársor volt, amelynek tagjai a 40 meccsen 97 gólt szorgoskodtak össze. A második bajnoki cím (1926) kiharcolásából pedig már minden csapatrész bőségesen kivette a részét, hiszen a gárda veretlenül ért révbe. Két évvel később pedig megkapta végleges lakhelyét, a Doble Visera-stadiont.
A következő évtizedben már a profik között vitézkedett az Independiente, első két bajnoki címét (1938, 1939) például gólzáporral ünnepelte a társulat, a két idény alatt 218-szor örülhettek gólnak a szurkolói. A játékosok közül különösen a paraguayi Arsenio Pastor Erico nyújtott emlékezeteset, ő az 1931 óta létező profiliga legeredményesebb futballistája 293 találattal.

A negyvenes-ötvenes évek viszonylagos csendessége (mindössze egy arany, igaz, akkor az utolsó öt fordulóban sztrájk miatt már az ifik adtak leckét a Rivernek és a mezőny többi tagjának) után a hatvanas években beköszöntött az első aranykor. A dicsőséges időszak amolyan előfutáraként 1960-ban három uruguayi - Rolan, Silveira, Douksas - hathatós segítségével újra révbe ért a gárda, majd 1963-tól elkezdte halmozni a titulusokat. Két-két bajnoki cím és Libertadores-kupa-győzelem született ekkoriban, olyan játékosok, mint Miguel Angel Santoro, Raúl Bernao, José Omar Pastoriza, Luis Artime, Osvaldo Mura és Mario Rodríguez segítségével.
Olyan sokat a második aranycsapatra sem kellett várni, az 1970-es bajnoki címét követően 1978-ig bezárólag három újabb bajnoki trófeát, négy Libertadores-kupát, egy Világkupát és három Interamericanát nyert meg az Independiente. A világverő csapat meghatározó emberei Ricardo Bochini - a klub történetének legsikeresebb játékosa 14 trófeával -, Enzo Trossero, Ricardo Daniel Bertoni és Ricardo Elbio Pavoni voltak.
A nyolcvanas-kilencvenes években sokkal kevesebb diadallal büszkélkedhetett az Independiente, de még így is a világelitbe tartozott. A Burruchaga, Garnero, Clausen, Giusti, Enrique, López és Mazzoni vezérelte klub három bajnoki címet, két Supercopát, valamint egy-egy Libertadores-kupát, Világkupát és Recopát tehetett a vitrinbe. Azóta mindössze egy bajnoki cím szerepel a mérlegben.
A centenáriumi évben talán lesz folytatás.