<b>Futócsúcsok és csúcsborok</b>

Pajor-Gyulai LászlóPajor-Gyulai László
Vágólapra másolva!
2004.12.23. 20:15
Címkék
Hinnék, hogy a csodás egri bikavér olyan, mint a karácsonyfa? Pedig így van: a törzsét a kékfrankos adja, két, hosszabbra nyúlt alsó ága a merlot és a cabernet, a két kisebb, felső ág a bläuburger és a zweigelt, a tetején pedig, akár egy csúcsdísz, egy barrique cuvée ragyog. Maga a tökély! Tóth István, az egri borvidék egyik legnevesebb borásza természetesen nem hagyja a meggyőzést csupán a hasonlatokra, engedi, hogy a nedű bizonyítsa be az örök érvényű mondás igazát: az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz borokat igyunk!
Haladunk évjáratról évjáratra, fajtáról fajtára, és ahogyan lépkedünk előre az egyszerű kékfrankostól az igazi csúcsborok felé, hogy aztán a legvégén a már muzeálisnak számító, legendás 1997-es Tóth-féle egri bikavérrel tegyük fel a koronát erre az ihletett estére, az öblös, vékony és tisztán csengő poharakból kortyolgatott nemes italtól egyre fényesebben csillog a szemünk. Pedig bármilyen hihetetlen, elsősorban nem azért jöttünk, hogy a borról beszélgessünk. Tóth István ugyanis nem csak a bikavéréről híres: a borász többszörös veterán triatlonbajnok, és például manapság, hatvanegy évesen is rendszeresen lefutja a maratoni távot. Volt idő, amikor szüretkor késő este, a sötétben futott. Például százöt kört a stadionban…"Az én életemhez mindig is szorosan hozzátartozott a sport. Nem voltam sohasem atlétikus alkat, nem jeleskedtem a többiek között a testnevelésórákon, de egyszer az egyiken szekrényugrás volt soron, és én úgy döntöttem, lesz, ami lesz, ha a nyakamat kitöröm, akkor is megcsinálom. Sikerült, a tanár megdicsért, és ez annyira feldobott, hogy elillant az összes kisebbségi érzésem. Egy ideig próbálkoztam a birkózással, de hiányzott belőlem az agresszivitás, márpedig anélkül ebben a sportágban nemigen lehet boldogulni. Tornásztam, majd amikor az életnek olyan kihívási is megtaláltak, mint például a lányok, szünet következett a sportolásban. Később úgy is hittem, hogy kiöregedtem a sportolásból, de csak úgy, a mozgás kedvéért mégis belevágtam az olimpiai ötpróbába. Korábban belekóstoltam a testépítésbe is, és egy alkalommal az egyik barátom megjegyezte, hogy ezek az izmok semmire sem jók, még négyszáz métert sem tudnék lefutni. Ez szöget ütött a fejembe, és az első adandó alkalommal kimentem a lakásom melletti pályára, hogy kipróbáljam, mire vagyok képes a futásban. Igaza volt, négyszáz méter után már a fülemen is levegőt akartam venni, és akkor azt mondtam magamnak, hogy ez így nincs rendjén." Mi sem természetesebb, mint hogy ilyenkor fogjuk magunkat, elmegyünk az olimpiai ötpróbára, és futunk huszonnyolc kilométert. Persze egy borospincében állva, csúcsborokat ízlelgetve ez hihetetlenül könnyűnek és magától értetődőnek tűnik, ám ha valaki belevág, ne csodálkozzon, hogy egy ideig viszi a lába, utána viszont kizárólag a túlélés lebeg a szeme előtt. Igaz viszont, ha ez sikerül, könnyen meg is fertőződhet. Jól belegondolva, van abban igazság, hogy kell némi mazochizmus a hosszú távú futáshoz, hiszen - bár ez ízlés dolga - létezik szórakoztatóbb is annál, mint monoton róni a köröket órákon keresztül. Különösen úgy, hogy állva, különösebb fáradtság nélkül ihatna az ember olyan borokat, amelyekről a fél világ kizárólag haptákban beszél. Tóth Istvánt azonban nem ilyen puha fából faragták, és egyszer csak azon vette észre magát, hogy Budapesten lefutja a maratoni távot. ---- F ---- &
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik