Palik szelíd vadmacskája

– Milyen a kicsike?
– Imádom! A legnagyobb gondom, hogy nem tudok vele aludni. Ha tehetném, biztos megtenném, mert rendkívül kedves a szívemnek.
– Ez azért komolyabb gép, mint a tavalyi dízel Toyota volt.
– Már csak azért is, mert ezt az autót kifejezetten sivatagi versenyzésre építette Bowler úr. A Toyota megbízható volt, de nem egy lóerőgyár, a Bowler viszont már elég gyors is.
– Véletlen, hogy a versenykamionja oldalán olvasható az a név, hogy Bowler? Ez azt jelenti, hogy az autó építője is önökkel tart a sivatagi show-n?
– Pontosan! Féléves rábeszélés után nagy nehezen beadta a derekát. Amikor először kértem, hogy jöjjön velünk és segítsen a csapatunknak, úgy nézett rám, mintha gyakorló elmebeteg lennék. Végül igent mondott, és most már elkezdett egy kicsit izgulni is.
– És ön? Ön nem fél?
– Ha félnék, nem indulnék. A Dakaron nem lehet úgy versenyezni, hogy tele van az ember gatyája. A magam részéről mindent megteszek a siker elérése érdekében, napi két edzésem van, reggelente erősítek, esténként futok. És közben iszonyúan várom már, hogy ott legyünk. Azt hiszem, az első sivatagi szelektív szakasz rajtjánál érzem majd azt: otthon vagyok.
– És otthon gyorsan közlekedik az ember?
– Ezzel a Bowlerrel nem is lehet lassan menni, mert az nagyon veszélyes. Bizonyos fordulatszám és sebesség fölött működik optimálisan.
– Mennyire sikerült vele összebarátkozni Marokkóban és Egyiptomban?
– Rengeteg tapasztalatot szereztünk a két sivatagi verseny során – tizenötezer kilométert tettünk meg vele –, de azért nem mondanám, hogy százszázalékosan ismerem. Viszont nagyon tetszik.
– Az idén két kamion kíséri. Miért van szükség a plusz egyre?
– Mert tavaly úgy megpakoltuk azt az egyet, hogy többek között a súlya miatt ragadt bent a sivatagban nem sokkal a féltáv után. Attól kezdve nem volt szervizhátterünk, és emiatt nagyon szenvedtünk. Most az egyik kamionban csak a "létszükséglet-alkatrészek” lesznek, az jön utánunk a versenyútvonalon – így sokkal gyorsabban odaér, ha gondunk van –, a másik viszont a szervizútvonalon megy, és az viszi az alkatrészek többségét.

– Néhány hete nyilvánosságra hozták a Dakar-rali részletes útvonalát. Van olyan szakasz, amelytől tart?
– Inkább úgy fogalmaznék: van olyan, amelyet nem értek. Ilyen például a Tan-Tan és Atar közötti szakasz, amely több mint ezer kilométer, és ebből hétszáz a szelektív szakasz hossza. Hétszáz! Megnéztem a tavalyelőtti útvonalat, mert úgy emlékeztem, hogy ezt a részt akkor két nap alatt teljesítettük. És igazam volt. Most meg egy napot kapunk rá, ráadásul úgy, hogy a szakasz végén egy durva, dűnés rész van, amelyhez valószínűleg sötétben érünk majd. Márpedig sötétben nagyon lelassul az ember. Persze, hozzá lehet szokni, csak nem túl kellemes.
– A magyarok közül önnek van a második legjobb rajtszáma – ez nyilván az egyiptomi hatodik helyezésének köszönhető. Ezt előnynek, vagy hátránynak tartja?
– Mindenképpen előnynek, hiszen ha valahol az ötvenedik hely környékén meg tudnánk kapaszkodni, akkor mindennap korai rajtidőt kapnánk. Így nem kellene sötétben versenyeznünk.
– Álmodik a versenyzésről?
– Nem. Félálomban viszont rengeteget versenyzek. Fejben végigjárom a pályákat, gyakorolok különböző mozdulatokat, amelyek aztán a valóságban is sokszor visszajönnek.
– Kitűzött maga elé valamilyen célt? Hogy hányadik helyen szeretne célba érni?
– Hát ez az! Mindenekelőtt célba szeretnék érni. És ha már ott vagyok, akkor nem bánnám, ha előrébb lennénk, mint tavaly.