Fél lábbal már a dobogón

– Az év első fele valóban fantasztikus volt… A második fele meg talán még fantasztikusabb. Borzasztóan kínlódtam – emlékezett vissza a paksiak kitűnősége. – Május vége felé műtöttek meg, és bizony óriási érzés volt, amikor először tudtam egyedül elvégezi a dolgom, amikor először képes voltam egyedül felállni, majd segítség nélkül leülni, ezek mind-mind komoly részeredmények voltak azon a fárasztó úton, amelynek a végén bicegve bár, de újra járni tudtam…
– A humorérzékét mindenesetre nem veszítette el… Azért az első félévre is emlékszik?
– Hogyne! Jól kezdődött, mindjárt az év elején belázasodtam, így kezdtem el a szlovéniai edzőtábort. Aztán valahogy sikerült kimásznom a gödörből, az ausztriai táborban már jól éreztem magam, aztán következett az első verseny Moszkvában. Amikor kimentünk Oroszországba, ott melegebb volt, mint itthon, s ezen felbuzdulva meg is nyertem a versenyt. A Hungária-kupán az elődöntőben összehozott a sors egy régi nagy ellenféllel, a kanadai Nicolas Gill-lel, egy darabig vezettem, aztán Gill nagyon odavert. Hasonlóan kellemetlenül érintett, mint amikor megfájdult a lábam… Szerencsére Varsóban sikerült javítani, erős ellenfelek ellen ipponokkal győztem.
– Mindez fontos lépés volt az olimpiai kvalifikáció szempontjából.
– Annál is inkább, mivel akkor még nem készültem rá, hogy megszakad a térdem. De mivel az Európa-bajnokság előtt ez is megtörtént, kénytelen voltam magammal egyeztetni, vajon tudok-e ilyen állapotban annyit, hogy egy éremre jó legyek. Tisztában voltam vele, hogy a düsseldorfi verseny után meg fognak operálni, azt is tudtam, hogy a műtét szempontjából már lényegtelen, versenyzem-e előtte még egyet vagy sem. Úgy gondoltam, építhetek a rutinomra.
– Jól tette, hiszen végül felállhatott a dobogóra.
– Pedig elveszítettem az első meccset a későbbi győztes Zeevi ellen, de utána valóban kis szerencsével bronzérmet nyertem.

– Kis szerencsével?
– A bronzmeccsen történtekre utalok. A bírók nem engem támogattak, Dzsikurauli vezetett, az utolsó másodpercekben már csak az időt húzta, s a bírók ezt is engedték. Ez lett a szerencsém, mert a grúz benyúlt a hónom alá, én pedig éltem a tálcán kapott lehetőséggel, átfordítottam. Akkor már úgy fájt a térdem, hogy állásból semmi esélyem sem volt ellene. Így viszont úgy vonulhattam Béres doki kése alá, hogy tudtam, a műtét után lesz időm pihenni, annyi pontot gyűjtöttem, hogy nem kerülhet veszélybe az olimpiai részvételem.
– Milyen versenyeken indul Athénig?
– Egyelőre nem foglalkozom a jövő évi versenyekkel, most kizárólag a térdemre koncentrálok, hogy csak annyira terheljem, amennyire lehet, de sokszor így is túlszaladok, mert picit türelmetlen vagyok.
– Egy ilyen hosszú pályafutás után is lehet türelmetlen az ember?
– Bizony, egy ilyen szép hosszú pályafutás után is. Tudja, megszoktam, hogy állandóan mozgok, ha nem dzsúdózom, akkor éppen focizom vagy mást csinálok, most pedig fél éven át kínlódtam a dzsúdóterem közvetlen közelében, hatalmas súlyzókat emelgetve, miközben a többiek ott hancúroztak a tatamin. Hiába szerettem volna hamarabb visszatérni, Béres Gyuri kikötötte, pontosan hat hónapnak el kell telnie. Képzelheti, milyen boldogan vetettem magam a többiek közé, amikor lejárt a kényszerpihenő. Az edzőm, Hangyási Laci bácsi először negyvenöt-ötven kilós gyerekeket vezényelt mellém, hogy bemelegedjek, de szerencsére nálunk edzőtáborozott egy osztrák csapat, s szép sorban végigvertem a tagjait. Nagyon jó érzés volt!
– Azt mondja, Athénig már nem tervezget. Azzal foglalkozik már, hogy mit tesz az olimpia után?
– Tisztában vagyok azzal, hogy ez lesz az utolsó olimpiám, de azzal, hogy mi lesz utána, még nem foglalkozom. Nem kezdtem el munkát keresni meg a jövővel foglalkozni, az energiám egyelőre arra elég, hogy a térdem tökéletes állapotba hozzam, s ha több energiám lesz, azt is erre fogom fordítani. Egy ilyen kínlódással teli fél év talán nagyobb igénybevételt jelent lelkileg, mint egy jól megcsinált kemény esztendő, s mindezt csak azért vállaltam, mert életem utolsó olimpiáján szeretnék jó eredményt elérni, érmet szerezni. Tudom, hogy nagyon nehéz feladat, de mindennap azért indulok el és teszek valamit, hogy sikerüljön.

Cselgáncs 2003: Hónapról hónapra
Cselgáncs 2003: Vendégszereplésen a szabadfogású birkózók
Cselgáncs 2002