Bútornak még nem elég

Korábban is voltak nehéz pillanatai a címért folytatott harcban, az idén azonban nehezítő körülményként a legjobb barátjával harcolt a trónért – ráadásul két majdnem egyforma autót, egy-egy Citroen Saxót kormányoztak.
– Számított rá, hogy ennyire nehéz lesz megnyerni a bajnoki címet?
– Nem marketingokokból vettük be Herczig Norbit a csapatba, hanem azért, hogy nagy csatákat vívjunk egymással. Ez mind a kettőnknek jót tett, sokat fejlődtünk.
– Egyetlen pillanatra sem bánta meg, hogy a legjobb barátját, aki egyben a legnagyobb riválisa is, még erősebbé tette?
– Voltak kisebb összezördülések, mert a verseny az verseny, de nem bántam meg, hogy őt ajánlottam be a csapatba, és a barátságunk töretlen.
– Mire gondolt, amikor két perc húsz másodperces büntetést kapott a hét végi Mecsek-ralin egy késés miatt, Herczig pedig fölényesen vezetett?
– Nem gondolkodtam azon, hogy Norbi nyer-e, vagy sem, inkább az járt a fejemben, hogy már megint nem tudok menni úgy, ahogy szeretnék. Az volt ugyanis a tervem, hogy a második gyorsasági szakasz után kiállok. A csapat azonban nem engedte, mindenki azt mondta, hogy menni kell tovább, és meglátjuk, hogy alakulnak az események. Nekik lett igazuk. Persze, azt nem kalkuláltam bele, hogy Norbiék kiesnek. Egyébként a "jóindulatú” versenyzőtársakban már olyan gyanú is felvetődött, hogy Norbinak muszáj volt kiállnia a csapatérdek miatt. Erről azonban szó sem volt, nyugodtan nyerhetett volna, ha nem áll meg a motorja.
– Ennek is köszönhető, hogy a kiesésük után Herczigék a pálya szélén ugrálva, szinte magukból kikelve biztatták önöket?
– Láttam őket, mert bejöttek a korláton belül, és nagyon jó érzés volt, hogy drukkolnak nekünk. Én is ugyanígy éltettem őket Veszprémben – tiszta szívemből. Szerintem barátok közt ez így normális.
– A kislánya, Dóra elmúlt egyéves. Lassítja az embert, ha már egy csöppségért is felelős?
– Nem. A pályán annyira kell koncentrálni, hogy az ember kikapcsolja a külvilágot. Nem látja az út szélén az ismerősöket, csak azt hallja, amit a navigátora mond. Az azonban tényleg borzalmas volt, amikor indultam Pécsre, Dóra belecsimpaszkodott a kezembe, és azt mondta: "Apa, ne menj!” Ezután még két órán keresztül nem tértem magamhoz.
– Mennyire fontos, hogy a pilóta ne csak összhangban legyen a navigátorával, hanem baráti viszonyban is?
– Az a legfontosabb, mert csak úgy lehet az autóban nyugalom és jó hangulat. Tóth Vilivel három év alatt egyszer sem veszekedtünk, még csak hangosabb szó sem hagyta el egyikünk száját sem. Mindenki tudja, és teszi a dolgát. Felnőttünk a feladathoz, el tudjuk nézni a másik hibáját.
– Tóth Vilmos a hét végén rendkívüli ajándékot kapott a csapattól, amiben önnek is nagy szerepe volt.
– Évek óta vágyott egy Citroen Xsara Picasso HDi-re – most megkapta a Citroen Total Rally Teamtől. Persze, neki is be kellett szállnia valamivel (ezt a feleségével "tutiztuk le” a háta mögött), de a nagyobb részt a csapat vállalta. S hogy miért tettük? Mert Vili az elmúlt három évben időt nem kímélve dolgozott a csapatért, és a rali sokszor a saját munkája rovására ment. Ennek ellenére sohasem mondta, hogy nem ér rá, mindig készen állt. Ezt szerettem volna megköszönni. Az ajándékot piros szalaggal átkötve a Mecsek-rali záró napján kapta meg. Jó kis meglepetés volt, alig hitt a szemének!
– Indul még versenyen az idén?
– Egy húszas szorzójú Európa-bajnoki futamon, az Antibes-ralin rajtolunk Franciaországban, október végén. Ez a verseny arról nevezetes, hogy háromszázharminc kilométer aszfaltgyorsaságiból tevődik össze, és a Monte-Carlo-rali pályáin zajlik. Nem kergetek rózsaszín álmokat, tanulni megyek oda. Ezeket az autókat ugyanis úgy lehet a legjobban kiismerni, ha sokat megy velük az ember.
– Ez már a negyedik országos bajnoki címe. Mi változott az első óta?
– Öregszem. Ne nevessen, tényleg! Már egyre fontosabb számomra a nyugalom, nem bírom a bizonytalanságot. Új érzés az is, hogy néha fontosabb a családom, mint a versenyzés, már nem keresem a konfliktusokat, annak ellenére, hogy a mai magyar mezőnyben ez nagyon nehéz feladat. De nyerni még mindig ugyanúgy szeretek!