Egy nagy bajnok vallomása

– Valentino Rossi az elmúlt hét végén túlszárnyalta önt a futamgyőzelmek tekintetében. Elképzelhető, hogy ő is olyan sikeres lesz a motorsportban, mint ön?
– Nem szárnyalt túl engem. Igaz, hogy 55 világbajnoki futamgyőzelme van, de ebből csak huszonkilencet szerzett a királykategóriában. Ez olyan, mintha valaki a Formula–1-et próbálná összehasonlítani a Formula–3000-rel és mondjuk a Formula–3-mal. Különböző kategóriákról beszélünk. Ettől függetlenül lehetséges, hogy Rossi leköröz engem, hiszen még csak huszonnégy éves. Én harmincnégy voltam, amikor visszavonultam, úgyhogy van még tíz éve arra, hogy elérje, amit én. Persze, csak ha akarja.
– Mi a siker titka a motorsportban?
– Mindenekelőtt gyorsnak kell lenned, de ez sokszor nem elég, ha nincs mögötte állandóság. Fontos, hogy ne csak egy versenyen nyerjen az ember, hanem folyamatosan jól szerepeljen. Aki világbajnok akar lenni, az maximum második-harmadik helyeket engedélyezhet magának a győzelmek mellett.
– Mi lehet az oka annak, hogy Sete Gibernau 31 évesen szinte ontja a jobbnál jobb eredményeket, mintha újjászületett volna?
– Sokan szeretnék megérteni azt, hogy mitől gyorsak. Gibernau mindig is gyors volt, de sokszor törte össze magát, egyszer elől volt, máskor meg a sereghajtók között. Vannak későn érő típusok, ő mostanra értette meg, hogy miként lehet folyamatosan gyors. Megtanult győzni és egyáltalán nincs késő számára, hiszen még fiatal, rengeteg tapasztalattal.
– Ön sincs ezzel másként. Mit gondol, ha nincs az az ominózus balesete 1999-ben, amelyben össze-vissza törte magát, talán még ma is versenyezne?
– Nem hiszem. Szerintem kétezerben, vagy kétezeregyben mindenképpen befejeztem volna a pályafutásomat. Kilencvenkettőben megsérült a lábam és emiatt elveszítettem a világbajnoki címet abban az évben és talán a rákövetkezőben is. Ha az a bukás nem lett volna, akkor talán még mindig mennék. De nem bánkódom, szerintem semmit sem veszítettem, sikeres pályafutás végére tettem pontot.
– Az sem vonzza, hogy egy négyüteművel versenyezzen?
– Kipróbáltam ezeket az új lóerőgyárakat és bevallom, amikor először teszteltem a Honda négyüteműjét, annyira élveztem, hogy úgy mentem vele, mint egy őrült. Tudtam, hogy jót fog tenni a sportnak, ha bevetik a világbajnokságon, de én már nem szeretnék vele versenyezni. Azt tapasztaltam, hogy az ötszázasokat sokkal könnyebb volt beállítani, érzékenyen reagáltak minden apró változtatásra. A rendkívül erős négyüteműekkel azonban egyelőre nagyon nehéz. Tudja, kell két-három év, mire minden letisztul, addig nagyon sok változás lesz. Addigra azonban új csapatok jönnek új motorokkal, és pokoli szoros lesz a verseny. Még a mostaninál is szorosabb.

– Azért ha jól látom, nem nagyon tud a fenekén ülni, hanem újra meg újra motorra ül. Most éppen a West meghívására különböző vendégeket fuvaroz a Hondáján. Mi ebben az élvezet az ön számára?
– Talán az, hogy megmutathatom másoknak, mi a legszebb a motorozásban. Ez egy hatszáz köbcentis utcai motor, ami elég erős, de számomra egy kicsit lassúnak tűnik. Persze, az utasok számára még ez is félelmetes, hiszen az autóvezetés után nem szoktak hozzá azokhoz az erőhatásokhoz, amik egy motoron érik az embert, ha versenypályán közlekedik. Azért próbáltam óvatos lenni, meg sem közelítettem azt a határt, amelyet akkor ostromoltam volna, ha egyedül megyek. De ezzel a Hondával most nem is ez volt a cél.
– Hogyan lehetséges, hogy vébés pályafutása során sohasem vált meg a Hondától, sőt, még most is jó kapcsolatban van a gyárral, még mindig segíti az ott folyó munkát?
– Ôszinték vagyunk egymással és mind a ketten tudjuk, hogy miért dolgozunk. Évente megújítjuk a szerződést és bár nem tudom, hogy itt leszek-e még jövőre is, de remélem a jó kapcsolat továbbra is fennmarad.
– Úgy hallottam, tévékommentátorként is kipróbálta magát.
– A legendás tévériporter és egykori versenyző Barry Sheene jó barátom volt és amikor meghalt, akkor engem kértek meg, hogy segítsem az ausztrál tévések munkáját. Azért esett rám a választás, mert jól ismerem az autós és motoros világot. Csináltam interjúkat is, még Rossival is kellett beszélnem, de az nem az én világom volt. Én jobban szeretek inkább a színfalak mögött dolgozni.
– Újra meg újra szóba kerül Rossi. Mennyire szoros a kettejük viszonya?
– Jóban vagyunk, de nem lógunk állandóan együtt, nem vagyunk haverok. Sokat mókázunk együtt, mert Valentino vicces fiú, de jóformán csak a pályán találkozunk, azon kívül nem nagyon.
– Pedig azt hallottam, Rossi annyira tiszteli önt, hogy 125 köbcentis versenyzőként olyan pólót hordott a bőrruhája alatt, amin az ön arca volt.
– Ez nagyon hízelgő, de a helyzeten nem változtat.
– Ausztráliában van most olyan tehetséges motoros, aki esetleg az ön nyomdokaiba léphet?
– Van, de nálunk is ugyanaz a helyzet, mint például önöknél Magyarországon. Nincs elég pénz a vébészereplés finanszírozására. A spanyolok és az olaszok mögött rengeteg a pénz, nehéz bekerülni ebbe a szűk körbe. Hallom, hogy önöknél is van egy tehetséges pilóta, aki motorozik a világbajnokságon, de egyelőre nem tud előre törni. Személyesen nem ismerem, csak hallottam már a nevét: Talmácsi Gábor, ha jól emlékszem…