Üres tornaterem, egy magyar zászló a ló kápája mellé tűzve és csend&Aztán elkezd szállingózni a magyar férficsapat, és az idilli állapotnak hirtelen vége. Táskák puffanak, magnó be, dől belőle a zene, és természetesen dől versenyzőinkből a poén.
Fekete Levente: Már alig várom, hogy elinduljunk a világbajnokságra (Fotó: Farkas József)
Fekete Levente: Már alig várom, hogy elinduljunk a világbajnokságra (Fotó: Farkas József)
Lőrik Attila egy műanyag dobozzal a nyakán, "robot vagyok, nem megy tovább” felkiáltással ténfereg a szerek közt, Gál Róbert az éppen aktuális slágerből ad elő néhány taktust, Király Roland és Fekete Levente egymást ugratja, és Vereckei István szövetségi kapitány sem arról híres, hogy kimaradna a mindennapi élcelődésből. Aztán valahonnan a szertárból előkerül egy sárga-fehér pöttyös gumilabda is, és kispályás összecsapás kezdődik – tornász módra. A dobbantóból kialakított kapuban Király, Gábor helyett Roland, aki hatalmas bombákkal és esetlen "lukakkal” kergeti az őrületbe a többieket, majd betalál Detrői Zoltán "hálójába”, és rövid ünneplésbe kezd. Amikor már vagy huszadszor remeg bele egy "aprócska” löketbe a Tornacsarnok tükörfala, Vereckei István elérkezettnek látja időt, hogy lefújja a találkozót. "Melegítés, fél óra múlva szólítás!” – adja ki a parancsot a kapitány, és senkinek sem kell különösebb útbaigazítás, mindenki megy, és teszi az évek óta megszokott dolgát. Fekete Levente kissé szenvedő arccal kapaszkodik fel a korlátra. Míg a tatai edzőtáborban a légkondi az extra, Budapesten "ingyenes” a szauna, a napfény körülbelül 35 fokra forrósítja fel a termet. "Ha csak a meleggel lenne gondom – mondja Fekete. – Hazajöttünk Tatáról, és egyből előjött a parlagfű-allergiám. Alig látok, alig élek, és már alig várom, hogy elinduljunk a világbajnokságra.” Ami nem is olyan távoli már. Szombaton ugyanis repülőre ülnek legjobbjaink, és elutaznak az augusztus 16-án kezdődő anaheimi olimpiai kvalifikációs világbajnokságra. A tét nem kicsi: férfi versenyzőink a legjobb 12 ország közé kerülést, pontosabban a csapat olimpiai kvalifikációját tűzték ki célként. Nem véletlen, hogy míg a fiúk a melegítést végzik, Vereckei kapitány gyors fejszámolásba kezd. "Ötvenöt férficsapat indul a világbajnokságon, nekünk a legjobb esetben a tíz-tizenkettedik hely valamelyike lehetne elérhető, jobb pozícióról nem is álmodozhatunk – magyarázza a mester. – Mert ugyebár vannak az oroszok, az amerikaiak, a románok, a kínaiak…”. Az egység a magyar csapaton belül amúgy tökéletes. Fogalmazhatunk úgy is: rég volt már ilyen baráti és összetartó a társaság. A sydneyi olimpiát követően megkezdett központi edzéseknek köszönhetően elég idejük volt arra, hogy megismerjék egymás rezdüléseit. Az idén különösképpen, hiszen gyakorlatilag március óta "sülve-főve” együtt vannak versenyzőink. Ami, ha az olimpiai kvalifikációt tartjuk szem előtt, egyáltalán nem káros. Sőt… "Egy biztos: a srácok rengeteget fejlődtek, néhányuknak, mint Gál Robinak és Fekete Leventének a Világkupa-sikereknek köszönhetően már neve is van a nemzetközi mezőnyben. Igaz, egy világbajnokság mindig más, mint egy Világkupa. Főleg most, amikor az olimpiai indulás a tét…”– mondja Fazakas Csaba másodedző. Délután négy órakor Vereckei István megkezdi az utolsó, a sokadik, már-már századik szólítást. Tornászaink komoly arccal, válogatott dresszben, versenykörülmények között állnak neki a munkának. Elsőként a nyújtón, amelyen a világbajnokságon is kezdenek, és amely – valljuk meg – a legkockázatosabb szere a csapatnak. "Ha ezt rontás nélkül túlélik, nem lesz gond – súgja a kapitány. – Ha hibátlan gyakorlatokkal jönnek le a nyújtóról, biztos vagyok benne, hogy szárnyalni fognak a világbajnokságon. Hiszem, hogy sikerülhet…”