Szélen, de középpontban

Hajdanán – értsd: még néhány éve is –, ha egy klub vezetői szemet vetettek egy játékosra, kizárólag azt mérlegelték, miként lesznek képesek hasznosítani az illető labdarúgó-képességeit. Ez az idő elmúlt. Manapság a merchandising egyre jövedelmezőbb biznisszé válásával előfordulhat, hogy egy nagy egyesület nyilvánvalóan csakis azért szerződtet valakit, hogy a hozzá kapcsolódó üzletből haszonra tegyen szert. A legjobb példa az Arsenal és Inamoto Junicsi esete. A japán szinte egyáltalán nem játszott az "ágyúsok” első csapatában, de a nevével ellátott Arsenal-mezeket tízezrével vásárolták a hazafias érzelmektől, továbbá futballőrülettől fűtött japánok. Könnyű belátni, hogy a klub bőven visszakapta az Inamotóért kifizetett pénzt.
Nos, e téren a világ legjobban "termelő” focistája David Beckham. (Akit ráadásul egyáltalán nem haszontalan a pályán tudni, ámbár erről, mint később látni fogjuk, még a szakemberek véleménye is megoszlik. Annyi bizonyos, hogy a szabadrúgások elvégzése terén kevesen vehetik fel vele a versenyt, a precíziós beadások témakörében meg valószínűleg senki sem. De hát ezek ugyebár ósdi szempontok.) A lényeg az európai és érdekes módon még inkább az – óriási potenciális piacot képező – ázsiai tizenéveseknek a hajviseleti trendek változásában is tetten érhető Beckham-mániája. A rajongás olyan mértékű, hogy sokak szerint Beckham szerződtetése akkor is bombaüzlet lenne bárki számára, ha attól fogva az öszszes ívelése után a városközpontból kellene visszahozni a labdát.
Viszont ha ez a helyzet, adódik a logikus kérdés: a kontinens talán legátgondoltabb igazolási politikát folytató egylete miért válna meg az aranytojást tojó tyúktól? A válasz a Manchester United egyedülálló helyzetében keresendő. Becks, ugye, már 28 éves, azaz mostanában lehetne utoljára drágán eladni, az MU pedig jelenleg magasan a legértékesebb márkanév a labdarúgás világában. Annyira becses (nem utolsósorban profi, folyamatos nyereséget eredményező gazdálkodásának köszönhetően), hogy legkedveltebb játékosának a távozása sem vágná földhöz, pláne, ha kapna érte egy jelképes öszszeget, mondjuk, úgy 50 és 60 millió euró között.
A második, nem kevésbé ésszerű kérdés, hogy ki adna ennyi temérdek pénzt a 28 éves Beckhamért. A választ ismét nem nehéz kitalálni: elsősorban a Real Madrid. Mert hiába nyert kilenc BEK-et, illetve BL-t a királyi klub, kereskedelmileg nyomába sem ér a föld minden szegletében roppant népszerű Manchester Unitednek. Nem véletlenül mondta 2001 nyarán Florentino Pérez madridi elnök: "Azt akarom, hogy kereskedelmi téren lemásoljuk, majd lehagyjuk a Manchestert”. Aztán az idén márciusban Jorge Valdano, a Real sportigazgatója már sokkal konkrétabb tervet említett: "Úgy tűnik, David Beckham lesz a következő nagy projektünk.” Végül a vezetőedző, Vicente del Bosque jelezte, a maga részéről nincs ellene a dolognak: "Ha hozzánk kerülne, találnék neki helyet a csapatban, tudom, mit játszatnék vele. Ô olyan futballista, akit minden edző szívesen látna.” Hogy mit jelentene az adósságokkal küzdő Realnak, ha sikerülne megszereznie a futballikont, jól jelzi: Madrid bolhapiacain már most lehet Beckham feliratú (hamis) Real-mezeket kapni. Képzeljük el, mennyi eredeti találna gazdára világszerte, ha a név tulajdonosa a spanyol fővárosba költözne…
Természetesen nem ismerhetjük a játékos szándékait, de ha felelevenítjük némely fontosabb nyilatkozatát, illetve karrierjének fontosabb állomásait, akár következtethetünk arra, hogy milyen tényezők fogják befolyásolni a döntését.
Szívesen idézik például – különösen Madridban – a következő kijelentését: "Sohasem zártam ki, hogy egyszer kipróbáljam magam a kontinensen.” E félmondatban bizonyára az is megbújik, hogy a Manchesterrel mindent elhódított már, amit lehetett. Nyilván nem véletlen, hogy ha vágyairól kérdezik, egy ideje nem a klubtrófeákat emlegeti, hanem az angol válogatottal elérendő célokat. Sőt, ennél is beszédesebb, amit a Bayern ellen, a véghajrában megnyert BL-döntőről mondott: "Néha úgy érzem, az a Nou Campban, az utolsó percben aratott diadal olyan élmény, amilyenben nem lesz többé részem.”
Nem mindennapos beszédtéma, de nem is titok, hogy Beckhamnek korántsem álmai netovábbját jelenti a jobb oldali középpályás szerepkör. "Amikor elnézem a Zidane-típusú futballistákat, mindig eszembe jut, mennyivel aktívabban vesznek részt az akciókban, mint én, kint a jobb szélen. Mindig is abban a pozícióban szerettem volna játszani” – árulta el egy ízben őszintén. Ráadásul Sven-Göran Eriksson, a szövetségi kapitány is "adja alá a lovat”, amennyiben időnként megjegyzi, szerinte Becks óhaja jogos, de, ugye, a döntés joga sajnos Sir Alex Fergusoné. Márpedig a skótnak esze ágában sincs középre vinni a beadások mesterét, van elég baja azzal, hogy Butt, Keane, Scholes és Verón helyét megtalálja ugyanott. Szintén idevág a nagy George Best véleménye, melyet annak apropóján fejtett ki, hogy hősünk 1999-ben Rivaldo mögött második lett a FIFA Év Játékosa-szavazásán. "Nem tudja használni a bal lábát, nem tud fejelni, nem tud cselezni, és nem lő sok gólt. Egyébként rendben van… Szóval Beckham nem érdemelné meg a díjat. Ha a beíveléseken kívül másra is képes lesz egykor, akkor talán igen” – így az északír legenda. Ugyanakkor vannak, akik emlékeztetnek rá, Sir Matt Busby legnagyobb taktikai húzása volt az 1964–65-ös szezonban, hogy Bobby Charltont a bal oldalról a pálya közepére irányította, s a Manchester két bajnoki címet és egy BEK-et nyert a következő négy évben.
Mindazonáltal nem ez az egyetlen konfliktus Beckham és Ferguson között. Sir Alex, ha efféléről kérdezik, nem rest nyíltan bírálni játékosának feltűnést kereső sztáréletét, aki viszont oda sem bagózik a rosszallásra. Állítólag még 1996-ban szakadt meg köztük valami, mert az edzői tanáccsal szembeszegülve David nem Harry Swalest, hanem Tony Stephenst alkalmazta menedzserének. Később, nászútjának engedély nélküli meghosszabbítása miatt, Ferguson pénzbüntetéssel sújtotta, bár ebből az ügyből nem lett nagyobb botrány.
Annál inkább lett abból az incidensből, amely az idén februárban történt. Az Arsenal elleni, vesztes FA-kupa-meccset követően Ferguson berontott az öltözőbe, és fennhangon szidni kezdte Beckhamet a londoniak második gólja miatt, amelyben szerinte ő volt a hibás. A megtámadott elhárította a felelősséget, ami trénerét olyannyira feldühítette, hogy belerúgott egy ott heverő stoplisba, és az – a hivatalos verzió szerint – a falról visszapattanva megsebezte Beckham szemöldökét. Noha a dolog látszólag el lett simítva a bocsánatkéréssel, világos, hogy nem lehet meg nem történtté tenni.
A szigetországi bulvárlapok és paparazzóik "lelki terrorja” alatt nyögő Beckhamnek feltehetően az is fontos szempont, amit honfitársa, Steve McManaman mondott (vagy inkább üzent?) a közelmúltban. "Talán meglepő, de szerintem David sokkal nyugodtabban élhetne itt. Igaz, hogy a média már egy edzéstől is megőrül, és utána mindig az újságírók rendelkezésére kell állni, de az egész a futballról szól, nem a magánéletben vájkálásról. Meg aztán Figo, Zidane és Ronaldo mellett ő csak egy csillag lenne a sok közül” – véli Macca.
Mindezek tudatában nem tűnik hihetetlennek, amit Ricardo, az MU spanyol tartalékkapusa állít: "Nemrég David kérdezgetett engem a spanyol viszonyokról, életstílusról, sőt arról is, milyenek a madridi általános iskolák.”
S akkor arról még nem is szóltunk, hogy a hírek szerint az Internazionalénak és a Barcelonának ugyancsak feltett szándéka megkaparintani David Beckhamet…