A hercegség helytartója

Kis szerencsével Európa-bajnok, nagyon nagy mázlival világbajnok is lehetne már mai hősünk, Ludovic Giuly, ám akár mint a labdarúgás rokkantjáról is cikkezhetnénk róla, ha igazán baljós csillagzat alatt született volna.
A Lyon egyik elővárosában nevelkedett "Ludo” megrögzött NBA-rajongóként sodródott mind közelebb a sport világához, de felmérve testi adottságait jobbnak látta, ha kosarasálmait szobája összes falának "poszteresítésében” éli ki. Szerencséjére közel állt hozzá a futball is, amelyben – éppen saját karrierje a kézenfekvő bizonyíték – nem akadály az alacsony termet, és szép lassan bontogatni is kezdte szárnyait a sokadik ligás Chasselay soraiban. "Nem felejtem el, honnan jöttem, már csak azért sem, mert manapság alelnöke vagyok ennek a klubnak, apám meg a menedzser – mondta az Onze-Mondialnak az ősszel adott interjújában. – Megpróbálom visszaadni azt, amit egykor itt kaptam, mezekkel, labdákkal segítem a csapatot.”
Mert szerencséjére van miből. Nem sokáig porosodott ugyanis a külvárosi Chasselay-ben, hamarosan már a helyi óriásklubot, az Olympique Lyont erősítette. Még húszéves sem volt, amikor a Cannes elleni bajnokin bemutatkozott az élvonalban. Ebben a bizonyos 1994–95-ös idényben még csak nyolcszor lépett pályára a később ezüstérmet szerző OL-ben, de a következő évadban már 36-szor. A csúcsot az 1996–97-es kiírás hozta meg: nemcsak ott volt a csapatban egy kivételével minden bajnoki mérkőzésen (37), de szerzett 16 gólt is! Nem véletlenül került tehát a hazai világbajnokságra készülő szövetségi kapitány, Aimé Jacquet látóterébe, és nem véletlenül tett meg mindent a Monaco, hogy a következő téli átigazolási időszakban magához édesgesse őt. A hercegségbeliekkel rögtön meglett a bajnoki bronz, a vb-részvételből azonban nem lett semmi, nem egészen 22 esztendősen képtelen volt befurakodni a "kékek” bombaerős középpályássorába.

A nemzeti csapattal azóta sincs szerencséje. Bár a Monaco nagyszerű, bajnoki címet termő 1999–2000-es idényében végre bemutatkozhatott az immár Roger Lemerre irányította válogatottban, nem jutott tovább egy félidőnél (a skótok voltak az ellenfelek), és noha a válogatott "nagy családi asztalánál” hellyel kínálták, az Európa-bajnokságra mégsem vitték el. Lemaradt tehát az Eb-aranyról is, de Lemerre nem felejtette el, az ősszel Kamerun és Dél-Afrika ellen megint pályára léphetett – aztán újra körön kívülre került. A tavalyi világbajnokság objektív okokból kimaradt az életéből, amit az eredmény ismeretében aligha bán, viszont a keresztszalag-szakadás miatti fél esztendő örökre hiányozni fog a sportpályafutásából.
Mindössze 11 mérkőzésen erősíthette csapatát az elmúlt idényben, és sokan az ő súlyos sérülésének tudták be, hogy a hercegségbeliek végigszenvedték az évet. A visszatérése utáni gólerős és kombinatív játéka (11 gól és 6 gólpassz mostanáig), ezzel párhuzamosan a Monaco látványos feltámadása, illetve jelenléte a bajnoki aranyharcban a Giuly-csodálók véleményét erősíti. Ebben az évadban – immár többnyire csatárként játszva – a csapatkapitányi szalag is az ő karján feszül, és hogy el ne feledjük, tavaly őszszel Jacques Santini, az új szövetségi kapitány is beválogatta. Más kérdés, hogy a jugoszlávok ellen pályán töltött öt perc újfent nem rengette meg a világot.
Mindazonáltal az immár Ligakupa-győztes, még mindig csak 26 esztendős Giuly nem türelmetlenkedik, s ha összejön a bajnokok ligájabeli szereplés is, őszintén boldog embernek vallhatja magát. A sérülése óta szinte csak egyvalami zaklatta fel: egyszer kétasztalnyira ült tőle gyermekkori példaképe, Michael Jordan a monte-carlói Café de Paris-ban, de még csak bemutatkozni sem tudott neki. A két, szekrény méretű testőr között még csak-csak – mondhatni hivatalból – átkígyózott volna, viszont a neheze akkor következett volna, hisz egy kukkot sem tud angolul…