Egy meccset azért még közvetítene

"Hát mi van itt emberek, te jó ég!”
Mikor is kiabáltad ezt, Jenő? Melyik meccsen lelkesedtél ennyire? Végül is mindegy. Sokszor hallhattuk tőled, ahogy ifjonti hévvel belekiáltasz a mikrofonba, bele a világba, hogy nézzük, figyeljük, mert csodát látunk. Olykor túloztál, de egyikünk sem tökéletes. Az a helyzet Jenő, hogy te, ellentétben a sok tehetségtelen emberrel, igenis hiányzol a képenyőről. Eltűntél, hetek óta nem látni, aztán a nép meg csak találgat, hogy akkor a Knézy Jenőt most kirúgták, disszidált vagy gátőr lett valahol egészen messze. És tényleg: múlnak a napok, láthatunk rosszabbnál rosszabb meccseket, hol jobb, hol még jobb Bajnokok Ligája-találkozókat, aztán hallgathatjuk a lelkes fiatalembereket, ahogy mondják a magukét, jóllehet mi a te hangodat szoktuk meg, a te közvetítéseiden nőttünk fel. Te beszéltél hozzánk már a hetvenes évek elején, te mondtál véleményt, amikor a Stadler támadott a Gázszer ellen, amikor Izland csapata legyőzte Magyarországot, és amikor a Real Madrid végigverte a világot.
Ezért kell beszélned most, Jenő!
Beszélni, kibeszélni magadból félelmet, reménytelenséget, halált, ezt az egész zavaros életet, mert mi bizony egyre nehezebben igazodunk ki a sok-sok szörnyűség, rossz hír hallatán. Mondd el Jenő, hogyan fogod legyőzni a rákot!
Átkozott forróság. A kórházban ebből semmit sem érezni, az aulában nagy a jövés-menés, a magasföldszinten viszont csendes minden, bár így sem lélekpumpáló a hely. Az ápolónők mosolyognak, az orvosok jókedvűek, úgy tűnik a halál szabadnapos ma. Knézy Jenő a hatos kórteremben fekszik egyedül, de nem magányosan, hiszen felesége, Zsuzsanna szinte minden pillanatban vele van. A népszerű riporter közvetlenül húsvét után került kórházba gyomorpanaszokkal. Azelőtt soha sem volt beteg. Ekkor sem gondolt semmi rosszra, igaz, így lennénk ezzel valamennyien, enyhe gyomorrontás, visszafogott fekély, rövidke diéta, kevesebb vörösbor, baráti anekdotázás az orvossal, aztán usgyi haza, usgyi vissza az életbe.
Egy héttel később közölték vele, hogy szervezetében rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. Azt sem titkolták előtte, három hónap van hátra az életéből. Zsuzsanna a felesége mondja, amíg tart az orvosi vizit: "Nézze meg, két hét alatt tizenhat kilót fogyott…” Aztán jön Knézy Jenő. Az arca hamuszürke, beesett, teste lesoványodott.
Nyugodtnak tűnik.
Átkozott forróság.
– Szia Jenő. Tudod azért jöttem…
– Ne szabadkozz, megbeszéltem mindent a családommal, a feleségemmel, a fiammal és a lányommal, ők is azt mondták, mondjak el mindent. Legalább egyszer nyilatkozzak az állapotomról, a betegségemről, ezzel is megelőzve a pletykákat. Úgy vagyok vele, felnőtt emberek, megértik és elfogadják, ha valaki nyíltan beszél a halállal folytatott küzdelemről.
– Megtisztelsz az őszinteségeddel, és bevallom, el voltam készülve a legroszszabbra, amikor hozzád jöttem. Tudtam, milyen súlyos beteg vagy, a Ferencváros–Debrecen Magyar Kupa-döntőn az újságíró páholyban mindenki aggódva beszélt rólad. Azt viszont egyszerűen nem értem, hogyan tudtál ilyen rövid idő alatt ilyen állapotba kerülni.
– Emlékszel, hogy a lengyel-magyar meccs előtt Dragóner Attila roszszul lett? Fájt a gyomra, és a tatai edzőtáborból a Sportkórházba vitték kivizsgálásra. Na, akkor kezdődött az én rémtörténetem. Nekem is akkor fájdult meg a gyomrom, állandó hasmenés gyötört, és a közérzetem egyre rosszabb lett. Még kiutaztam Lengyelországba, bár nem tagadom, szinte végigszenvedtem az utat, kihagytam volna azt a hosszú autókázást. Kint sem voltam jól, de nem panaszkodtam senkinek, úgy voltam vele, valamilyen vírusos fertőzést kaphattam, még szedtem is valamilyen port. Csakhogy miután hazajöttem, nem javult a helyzetem. Bejártam dolgozni, a magyar–svédet is én kommentáltam, vezettem a Gól című műsort, de már tudtam, hogy valami baj van. Egyfolytában feszített a hasam, a napok múlásával egymás után kellett nadrágokat cserélnem, mert sem ez, sem az nem jött rám, olyan volt, mint ha percről percre nőne a sörhasam.
– Szörnyű…
– Az igazi szörnyűség csak ezután jött. A feleségem látta rajtam, hogy nem érzem jól magam, már étvágyam sem volt, és elkezdtem fogyni. Megbeszéltük, hogy kórházba megyek, kivizsgáltatom magam, utánajárok, milyen nyavalya kínoz. Húsvét utáni kedden jöttem be ide, de eszembe sem jutott hogy rákos vagyok. Kezdésként minden vizsgálatot elvégeztek rajtam, és nem fogod elhinni, de minden leletem negatív volt. Negatív, érted? Ott állt egy magas, erős férfi, papíron makkegészségesen, egyre nagyobb kínok közepette. Aztán elkezdtek megcsapolni. Nem tudom ezt másként mondani, hat és fél liter folyadékot távolítottak el a hasamból. Ezt a műveletet négyszer ismételték meg.
– Jenő, az nem lehet, hogy mindez két-három hét alatt zajlott le!
– Pedig így történt. Soha nem voltam beteg, még az influenza is elkerült, ismersz régóta, láthattad, jó fizikumú, erős férfi vagyok. Illetve voltam. Furcsa az ember, érzi, hogy baj van, aztán csak elhessegeti magától. Láttam én a tükörben, hogy beesett az arcom, hogy rengeteget fogytam, de azt mondogattam, fáradt vagyok, nyúzott, majd kipihenem magam. De az önámítás mindössze két hétig tartott, amikor közölték velem, hogy rosszindulatú daganatot találtak a szervezetemben, rákos sejtek dolgoznak bennem.
– Mit mondtál, mit mondhattál egyáltalán?
– Az ilyesmit nehéz felfogni. Sírtam egy keveset, de úgy, hogy ne lássa senki, aztán megnyugodtam.
– Megnyugodtál?
– Végiggondoltam az életemet. Tudod, hogy van az, az ember a kritikus pillanatokban lepörgeti élete filmjét, aztán, ha szerencséje van, azt mondja magának: sok-sok felhőtlen emléket kaptam, rengeteg élményben volt részem, sikereket értem el, ezért ha jön a halál, hát jöjjön.
– Feladtad? Egyszerűen nem adhatod fel ilyen könnyen, hiszen még csak ötvenkilenc éves vagy.
– Szó sincs arról, hogy feladtam volna. Az orvosok valamilyen ésszerű megoldást javasolnak, abban partner vagyok, ha időközben feltalálják a rák ellenszerét, boldog leszek, de a realitás egészen mást sugall. Azt mondták nekem, hogy a betegség hihetetlen lendülettel döntött le a lábamról, és ha a rák tartja ezt a tempót, a legjobb esetben is három hónapom van hátra.
– Jenő, állj meg egy pillanatra. Nem egyszerű veled a rákról meg a halálról beszélgetni, amikor szerdán a Milan játszott az Interrel, amelyet neked kellett volna közvetíteni.
– Honnan tudod?
– Gondoltam. Ennek így kellett lennie…
– Valóban én lettem volna a riporter, mint ahogy én közvetítettem volna a Bajnokok Ligája döntőjét is. Természetesen lemondtam, hadd dolgozzanak a fiatalok. Azon viszont szerda este elgondolkodtam, figyelve a Milan–Inter meccset, hogy vajon miért nem mondták be a srácok, hogy Knézy Jenő betegsége miatt Egri Viktor lesz a kommentátor. Régen ez volt a szokás. Lehet, hogy jólesett volna. Egyébként sokan kerestek, mióta kórházban vagyok, barátok, ismerősök, kollégák. Gyulai Pista például, még azt is megígérte, ha olyan gyógyszerre van szükségem, amit itthon nem lehet megkapni, ő már hozza is Monte-Carlóból. És képzeld el, legnagyobb megdöbbenésemre Kövesfalvi István is felhívott. A kapus biztatott, ne adjam fel, ő is meggyógyult, és nekem is ezt kell tennem.
– Hiszel abban hogy meggyógyulhatsz?
– Istenben hiszek. Kevesen tudják hogy vallásos vagyok, és ez most rengeteget segít. Van nekem két unokám, és a nagyobbik, a hétéves Jenő – na mit szólsz, ő is Jenő – azt mondta az anyjának, aki sírt, és azt kérdezte, miért pont velem történik ilyesmi, hogy "anyu, ne sirasd a nagypapát, az Istennek biztos megvan rá az oka, hogy miért pont őt rendeli magához.” Így gondolom én is. Nincs bennem harag, amiért ilyen fiatalon kerül rám a sor.
– Még egyszer megkérdezem: hiszel abban hogy meggyógyulhatsz?
– Nézd, fantasztikus orvosok foglalkoznak velem. Bodoki György, Kamuti Jenő, Padányi István, akik tisztelnek, és akik szinte az első perctől őszintén beszéltek velem. Például amikor feleségemmel együtt ültem az orvossal szemben, aki akkor közölte, rákos vagyok, és előfordulhat, hogy hetek, hónapok vannak hátra az életemből. Nem áltatom magam. Persze, hogy jó lenne még élni, dolgozni, utazni, borozgatni, a gyerekeimmel, az unokáimmal lenni, de azt nem szeretném, hogy félholtként éljek. Eutanázia-párti vagyok, és egyetlen dologtól irtózom, hogy méltóság nélkül menjek el. Édesanyám nyolcvankét évesen halt meg két évvel ezelőtt, és végigkövettem a szenvedését. Nem szeretnék hasonló utat bejárni, nem szeretném, ha telemorfiumozva, tágra nyitott szemmel a plafont bámulva kelljen távoznom. Pedig előfordulhat, hogy ez történik.
– Nem igaz, hogy nincs remény.
– Van, csak minimális. Az egyik orvos azt mondta, ha szerencsém van, és a szervezetem jól reagál a kemoterápiás kezelésre, élhetek még két évig. Ez a maximum. Két év. Az a legnagyobb baj, hogy nem tudják, hol van a szervezetemben a rákos góc. Hiába vizsgálgattak, fogalmuk sincs, hová irányítsák a sugarakat. Egyelőre csak kemoterápiás kezelést kapok, ami infúziót jelent, infúziót harminchat órán át. Azt képzeld el, harminchat órán keresztül nem mozdulhatsz, folyik beléd, át a testeden a gyógyszer, ami arra hivatott, hogy csodát tegyen. Hatszor kerül majd sor erre az infúzió-kúrára, kéthetente kell befeküdnöm három napra. Tudniillik most hazaengednek, s legközelebb majd tizenkilencedikén kell bejönnöm a kórházba.
– Nem félsz?
– Nincs mitől félnem. Boldog és teljes életet kaptam a sorstól.
– Hihetetlen, hogy ilyen nyugodt vagy és így tudsz a halálról beszélni.
– Nem mindig könnyű. Aludni például egyáltalán nem tudok. Éjfélkor mindig felébredek, és legalább négy órát mászkálok a kórház folyosóján. Amikor jön a hajnal, kicsit megnyugszom, és visszafekszem. Nappal olvasok, de csak újságokat, könyveket már képtelen vagyok a kezembe venni, ahhoz már nincs türelmem.
– Most, hogy hazaengednek, mit csinálsz otthon? Mászkálsz vagy bemész a televízióba?
– Igen, ha az állapotom megengedi, bemegyek a munkahelyemre. Sőt, szívem szerint még dolgoznék is, na persze nem akarok képernyőre kerülni, ne lássanak így, beesett arccal. De egy vízilabdameccset, egy futballmeccset szívesen közvetítenék.
– Mit gondolsz, szeretnek téged az emberek?
– Megosztom a közvéleményt. Vannak, akik gyűlölnek, de tudom, hogy sokan szeretnek. Ezt elfogadtam, nincs ezzel semmi gond. Még 1971-ben kerültem a televízióhoz, és olyan szerencsém volt, hogy a 1972-es müncheni olimpián már dolgozhattam. Úgy jöttem haza Németországból, hogy az újoncból ismert tévériporter lett. Mindent a sportnak, a televíziónak köszönhetek, és hálás vagyok ezért. Talán még egy könyvet szívesen írnék, ez motoszkál bennem. Nem tudom lesz-e rá időm. Tudniillik, akárhogy is számolom, a három hónapból egy már eltelt…