A REAC-kapus belső utazása

– Dehogyis, jókedvű vagyok, nincs ebben semmi póz vagy megjátszás – feleli Kövesfalvi István, a REAC-kapus, akit néhány hete műtöttek, miután dagantot diagnosztizáltak a szervezetében. A harmincnégy esztendős kapus már kijött a kórházból, mi több, Dunaújvárosban a társaival együtt örült annak, hogy a REAC bejutott a műfüves bajnokság debreceni döntőjébe. – És miért is ne lennék jókedvű, amikor túl vagyok a nehezén. Illetve… Bízom benne, hogy túl vagyok.
– Több hír is megjelent azzal kapcsolatban, hogy beteg. Óvatosan kérdem: mi a pontos diagnózis?
– Hererák. De a rák szót felejtse is el, mert gyűlölöm, inkább azt mondanám, hogy daganatos betegségem van, illetve volt. Merthogy a műtéti beavatkozás során eltávolították a góccal teli testrészt. Ezért mondtam, hogy túl vagyok a nehezén, bár a szövettani vizsgálat eredményére még várnom kell. Tudja, ez aggaszt egy kicsit, először azt mondták az orvosok, december harmincegyedikére meglesz a lelet, aztán mondtak egy újabb időpontot, majd még egyet, eredmény meg sehol. Talán január végére megnyugodhatok, kezemben az orvosi véleménnyel, amelyen az áll, hogy a daganat nem volt rosszindulatú.
– És akkor mi lesz, ha nem ez áll a leleten?
– Hogy akkor mi lesz? Hát jön majd a kemoterápiás kezelés, amelyről pontosan tudom, mivel jár: kihullik majd a hajam, nem lesz szemöldököm, és lehet, hogy állandóan hányingerem lesz. Sebaj, ha ez kell, kibírom. Aztán előfordulhat, hogy újabb műtétre lesz szükség, a nyirokcsomóimat is eltávolítják.

Zokogott a mérkőzés után

– Úgy beszél az egészről, mintha egy bekapott potyagólt elemezgetne.
– Miért, mit kellene csinálnom?! Sírnom?! Különben sírtam, nem is olyan régen, már a REAC kapusaként, amikor a Vasassal játszottunk a Fáy utcában, én meg olyan állapotban voltam a meccs előtt, hogy az ájulás kerülgetett. Egyrészt már tudtam, hogy valami nincs rendben velem, másrészt pedig eszembe jutott az eltelt néhány hónap, amikor még a Vasas játékosa voltam, előjöttek az emlékek a kiesésről, a klub körüli zűrzavarról, az új vezetőkkel folytatott elképesztő tárgyalásokról. Ez mind-mind rám zúdult a játékoskijáróban állva, aztán lejátszottuk a meccset, gól nélküli döntetlen lett a vége, én pedig lezuhanyoztam, felöltöztem, kimentem az autómba, és percekig zokogtam.
– Akkor már félt a betegségtől?
– Persze, hogy féltem, de nem csak ezért sírtam. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de ami a Vasasnál történt az elmúlt két évben, az belejátszott az én betegségembe is. Nekünk, játékosoknak nehéz volt mindazt feldolgozni, ami a kieséssel járt. Voltak ugyanis, akik bundával vádoltak minket, például engem egy Sopron elleni meccs után. Talán emlékeznek rá, kettő kettő lett a vége, én a hajrában egy hazaadás után eltaláltam az egyik soproni futballistát, akiről a kapuba pattant a labda. Azt hittem, elsüllyedek, mert óriási hiba volt, azt elismerem, és bizony ez is belejátszott a kiesésünkbe.
– Ha azt mondja, hogy tiszta a lelkiismerete a Vasas kiesése miatt, elhiszem önnek. Még akkor is, ha valóban bundázással vádolták, és ezt már aligha mossa le magáról…
– Még egyszer mondom, óriásit hibáztam, de nem adtam el egyetlen meccset vagy pontot sem. Emlékszem, amikor még a kiesés elkerüléséért harcoltunk, az akkori csapatkapitány, Juhár Tamás egyszer azt mondta az öltözőben: "Tudom, többeket is megkerestek telefonon, ilyen-olyan ajánlatokkal, de nekünk úgy kell játszanunk, hogy egymás szemébe tudjunk nézni…”

Péntek – tizenharmadika

– És? Végül miért ment el a Vasasból?
– Azért, mert az utóbbi két évben számomra nem hiteles emberek irányítják a Vasast. Egészen sarkosan: ment a hülyítés, a sok-sok duma, és én hiába szeretem a Vasast, inkább jóval kevesebb pénzért a REAC-hoz szerződtem. Nem bántam meg, itt remek a közösség, a fizetésemet időben kapom, úgyhogy mi gondom lehet? Nekem a futball ad hitet.
– Hallgatva önt, a lelkesedését, fantasztikus, ahogyan a futballról, a pályafutásáról gondolkodik, mintha nem is egy súlyosnak mondott betegséggel küzdene…
– …mert ezt a betegséget legyőzöm! Az orvosom is azt mondta az Erzsébet Kórházban, hogy ne idegeskedjek, a hererák gyakorlatilag száz százalékig gyógyítható. Nem tudom, olvasott-e José Francisco Molináról, a spanyol Deportivo La Coruna kapusáról? Ô is ugyanezzel a betegséggel küszködött, s a legfrissebb hírek szerint három hónap alatt túljutott rajta, úgyhogy ismét edzésbe állhat. De nekem nem ez ad elsősorban erőt a harchoz. A tíz hónapos tündéri fiam, Krisztián ad nekem erőt. Ô hogyan nőhetne fel apa nélkül?
– Mikor derült ki, hogy beteg?
– Tavaly nyáron kezdődött, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy "ott” sokkal érzékenyebb. Furcsa volt, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, úgy voltam vele, úgyis elmúlik. Ehelyett csak nőtt és nőtt, amikor pedig a műtét során eltávolították… Inkább meg sem mondom, mekkora volt.
– Mindenképpen szükség volt a műtétre?
– Sajnos, igen. Amikor elmentem az urológushoz, a vizsgálat után azonnal közölte velem, hogy operálni kell, sőt még azt is mondta, lehet, hogy rosszindulatú a daganat. Mindezt tapintás után. Abban a pillanatban nem tudtam felfogni, hogy ez nem egy film, hanem a szürke kis életem, és hogy a főszereplő én magam vagyok. Kijöttem a vizsgálat után, csak mentem, mentem…
– És jött a műtét…
– Igen. De így, utólag mondva, nem kell ennek nagy feneket keríteni, afféle rutinbeavatkozás volt, mindössze háromnegyed órán keresztül tartott. Képzelje el, amikor először kiírtak az operációra, a doki szeme begyulladt, és egy hét halasztást kaptam. Boldog voltam… Így jutott időm olvasni, édesanyámtól kaptam egy könyvet, az a címe, hogy Belső utazás. Egy amerikai lányról szól, aki súlyos betegségéből saját magát gyógyította meg. Nagyon felkavart az a történet, és teljesen megváltoztatta a gondolkodásomat, és az életfelfogásomat, olyannyira, hogy elmentem egy kétnapos ezoterikus előadásra. Rengetegen voltak, betegek, érdeklődők, és a végén egy egészen más Kövesfalvi István sétált ki az előadóteremből. Aztán eljött december tizenharmadika, péntek. Jó, mi? Pénteken, tizenharmadikán operáltak, a hasfalamon keresztül vették ki az elképesztően megduzzadt, beteg testrészt. Amikor magamhoz tértem az altatásból, pokoli fájdalmaim voltak, és néhány pillanatig az járt az eszemben, hogy elvesztettem valamit a férfiasságomból. Pedig ez nem igaz, teljes értékű életet élhetek. Teljes értékűt, de teljesen mást.

Kizárólag a család számít

– Ezt hogy érti? Abbahagyja a futballt?
– Egyelőre nem. Az azonban biztos, hogy átalakult bennem minden. Nem véletlenül leckéztetett meg az élet ezzel a daganattal. Tízéves korom óta futballozom, edzés edzés után, semmi relaxáció, kikapcsolódás. Ráadásul belefogtam több üzletbe is, van egy szoláriumom, egy kis üzletem a palotai piacon, úgyhogy rohangáltam ide-oda, csupa stressz, csupa zűrzavar, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy erre még rájött a Vasas tragédiája is. Hát ezért lettem beteg, és ezért tudom, hogy most már a családom lesz a legfontosabb.
– Beszélt Szeiler Józseffel? Csak azért kérdem, mert ő is hasonló traumán ment át. A Ferencváros korábbi kapusa, ügyvezető elnöke kétszer is erősebbnek bizonyult a rák támadásánál.
– Többször is beszéltem vele, és mondhatom, rengeteget segített. És nemcsak hozzá fordultam, hanem Bodnár József masszőrhöz, no meg az ő korábbi feleségéhez, akik jelentős szerepet játszottak Szeiler József gyógyulásában. Valamennyien bátorítottak, és ez még akkor is jólesett, ha valójában már nem is féltem.
– Most sem fél?
– Mitől kellene félnem? Attól, hogy rossz lesz a szövettani vizsgálat eredménye? Ugyan! Biztosan tudom, hogy nekem még dolgom van a földön, nem jött el az én időm. Nem is foglalkozom a halállal. Időm sincs rá, hiszen a családommal most jöttünk haza Bükfürdőről, ahol tíz napot töltöttünk el, és mondhatom, felejthetetlen élmény volt. Úsztam, szaunáztam, a fiammal játszottam. Megint szép lett az élet. Nemsokára elkezdhetem a kocogást, a könnyített edzésmunkát, aztán, ha minden jól megy, még egyszer nekidurálom magam, hátha védhetek valamelyik élvonalbeli csapatban. De semmi stressz, semmi görcsölés, ha nem megy, hát nem megy. A belső utazás nem ért véget azzal, hogy leraktam azt a könyvet…