Kilátó - Nablusz, Canberra, Athén

Az öt karika legfőbb ura – egyébként utazásairól lévén szó, hadd jegyezzük meg, huszonegy esztendőt átívelő elnöki korszaka idején képes volt szervezetének mind a 198 tagországát meglátogatni – főként Sydney közelgő játékainak biztonsága érdekében határozta el magát egy izraeli útra. Ennek során – így tervezték Lausanne-ban – Ehud Barak izraeli kormányfővel tartott megbeszéléseit követően elment volna a Gáza-övezetbe, és tárgyalóasztalhoz ült volna a palesztin hatóság vezetőivel, köztük Jasszer Arafat elnökkel is. n A kedélyek lecsillapítására, az olimpia békés szellemiségének hangsúlyozására azért is szükség volt, mert az ausztrálok 1999-ben felavattak egy, az 1972-ben a müncheni játékokon bekövetkezett palesztin terrorakció áldozatává vált 11 izraeli olimpikon emlékére készített emlékművet, amelyet a palesztinok erőteljesen kifogásoltak saját áldozataik, hőseik úgymond semmibe vevése okán, s éppenúgy azt is, hogy Sydneyben a szervezők – hasonló meggondolásból – az ünnepélyes megnyitón egyperces néma gyászszünet beiktatását tervezték. Az izraeliek ugyanakkor – biztos, ami biztos –, azzal az igénnyel fordultak a szervezőbizottsághoz és a hatóságokhoz, hogy alkalmazhassák saját fegyveres biztonsági szolgálatukat sportolóik védelmében. n Samaranch közel-keleti utazását aztán nem sorolhattuk az átütő sikerrel zárultak közé… Tel-Aviv pedig lelkesen bejelentette, hogy olimpiai játékokat óhajt rendezni, mire Samaranch nem mondhatott mást, mint hogy ez kizárólag akkor képzelhető el, ha béke születik az izraeliek és a palesztinok között, és ez – tartós marad… Az olimpiai diplomata elbeszélgetett mindkét fél képviselőivel, ám sem Barak, sem Arafat nem állhatott a rendelkezésére a megállapodásnak megfelelő időben, ugyanis mindketten egy újabb sürgős békéltető akcióra voltak hivatalosak Washingtonba, ahol az ügyben közvetítő amerikai elnökkel, Bill Clintonnal folytattak eszmecserét. n A 2000-es emlékeztetőnkből sok minden kiderül – Sydney ünnepnapjait egyébként semmilyen incidens sem zavarta meg, s a megnyitót, mint tudjuk, nem szakította meg gyászszünet –, mindenekelőtt az, hogy az izraeli–palesztin viszonyban semmiféle javulás sem következett be, sőt!… Napilapjaink a közelmúltban számoltak be az utóbbi idők legvéresebb palesztin robbantásos öngyilkos merényletéről Tel-Avivban – cikkünknek természetesen nem ez a tragédia kölcsönöz időszerűséget –, amely 23 halálos áldozatot követelt, s száznál többen sebesültek meg. Következik ebből továbbá az a szomorú ténymegállapítás, hogy lényegében az izraeli állam létrehozása, 1948 óta a fegyverek időnként mintha csak azért csitultak volna el, hogy utána még hangosabban szólaljanak meg. A politikai elemzések nem a mi lapunk hasábjaira valók, nem áll szándékunkban ilyen jellegű vélemény megfogalmazása, legfeljebb azt jelenthetjük ki, hogy a nemzetközi olimpiai mozgalomban a palesztinok helyzete példa nélküli, éppenúgy mellesleg, mint egész népességük státusa, állapota a Közel-Keleten: élnek, dolgoznak, létező a nemzetiségük, van működő kormányuk, hivatalaik, hatóságuk, a nemzetközi színtereken képviselőik – de nincs országuk, tulajdonképpen autonómiájuk sincs. Az ötkarikás vonatkozásokban hasonló a képlet: önálló államuk nincs, rendelkeznek azonban nemzeti olimpiai bizottsággal (Palesztin Olimpiai Bizottság, irodája Gázában az el-Kvadisija úton található). A Nemzetközi Olimpiai Bizottságban bár nincs képviseletük, néhány küldöttük azonban ott lehetett 1996-ban Atlantában, majd négy évvel később Sydneyben is. n Lehet-e így eredményesen sportolni, egyáltalán komolyan készülni az olimpiai részvételre? Elképzelhető-e, hogy jövőre az athéni játékokon itt-ott felfedezhetünk palesztin nemzetiségű résztvevőt? A mostoha körülmények, az állandó harci zaj, életveszély, fenyegetettség közepette akadhat-e bárki is, aki olyannyira megszállott, hogy a hosszú, áldozatos felkészülés nem mindennapos megpróbáltatásait ezzel együtt vállalja? n Tucatjával bizonyára nincsenek – nem is lehetnek. n Abu Kisek tényleg nem nevezhető szokványos, hétköznapi ökölvívónak. A 27 esztendős könnyűsúlyú bunyós Nabluszban, az ősi és legnépesebb, 160ezer lakosú palesztin város menekülttáborában cseperedett fel, 15 évesen bátyja ismertette meg az öklözés rejtelmeivel, s hamar kitűnt a tehetségével. Hatszoros nemzeti bajnok, 2001-ben a döntőben egyetlen lórúgás erejű, villámgyors horoggal ütötte ki ellenfelét. Erről az elképesztő csapásról még ma is sokat beszélnek. A villanyszerelést is kitanuló bokszolónak éppen akkortól lettek bonyolultabbak a napjai: megszaporodtak a palesztin öngyilkos robbantások az izraeliek ellen, akik sohasem mulasztották el az ellencsapásokat. Abu Kisek nem politizál, s minden vágya, hogy megméresse magát az olimpiai játékokon Athénban. Ezért mindenre képes, és elszántságára valóban szüksége van. Április óta időnként kegyetlen harcok dúlnak a városban, egyik edzőpartnerét – kővel dobálta az izraeli katonákat – agyonlőtték. A többiek egyszerűen elmaradtak, s edzője is mind ritkábban merészkedik le az edzőterembe. Még a kocogás, futás is veszélyes a városban, ahol gyakori a kijárási tilalom – sokszor napközben is. Nem kis csoda, hogy a tavalyi Ázsia-játékokon bronzérmet nyert. A palesztin hatóságok egy ideig szerény támogatással próbáltak rajta segíteni, aztán ez is megszűnt. Akarata minden akadály és veszély ellenére töretlen, ám rá kellett döbbennie, hogy felkészülése otthon teljességgel lehetetlenné vált… Elfogadta a Canberrában székelő, tehetségét felismerő Ausztrál Nemzeti Sportintézet nagyvonalú, az olimpizmus szellemének jegyében tett gesztusát. Ennek köszönhetően a napokban négy hónapos kisfiával és feleségével együtt Abu Kisek a kenguruk földjére utazhat. Egészen az athéni játékokig megfelelő feltételek között készülhet fel arra, hogy megvalósulhassanak álmai, jóllehet, furcsa érzés lehet, hogy el kell hagynia atyái földjét, saját hazáját azért, hogy annak színeiért megküzdhessen majd az ötkarikás eseményen...