A profi tizenhármas önbizalma

Az a bal láb még mindig félelmetes, harminckét életév ide vagy oda. Nem is csoda, hogy fénykorában Selymes Tibor negyvenkilencszer húzhatta magára annak a román válogatottnak a dresszét, amelyik csapatot mi – nincs jobb szó – irigykedve néztünk a világversenyeken, azon meditálva: ha ők kijutottak a futball ünnepeire, nekünk miért nem sikerült? Az elmúlt fél évben a tizenhármas mezben feszítő bal oldali védő a Loki-ultrák és társai mellett olykor talán még edzőjét, Szentes Lázárt is elbűvölte páratlan játékintelligenciájával, technikás megoldásaival, s nem utolsó sorban góljaival. Igaz, a DVSC mestere jól tudta, hogy Selymessel "minőséget” hozott magával előző állomáshelyéről, Szombathelyről, lévén hat hónap erejéig közösen munkálkodtak az akkor még első osztályú Haladás sikeréért. Persze, a Hali és a Loki között jelenleg ég és föld a különbség. Utóbbi egylet egy pontnyira az Újpesttől a negyedik pozícióban várja a bajnoki folytatást, míg a szombathelyiek…
Nos, maradjunk annyiban; az egy másik történet.
Selymes Tibort legutóbb a Borsodi Terembajnokság nyíregyházi selejtezőjén lehetett játék közben látni – már amennyit, ugye, a televízió láttatni engedett az eseményből… –, a balbekket, s erről a tornáról a csapata elsőként került be a februári, amúgy éppen Debrecenben megrendezésre kerülő fináléba.

Belgiumban nem voltak hosszú bajnoki szünetek, így teremtornákra sem jutott idő, plusz a vezetők sem díjazták a kispályázást. Mindenesetre nagy élményben lehetett részem, hiszen sok néző előtt játszhattunk, amelynek tekintélyes része ráadásul értünk szorított. Szóval, a körítés adott volt, nekünk csak a finálét kellett kiharcolnunk, ami – hála istennek – sikerült.

– Kicsit fura volt teremben játszani – merengett a hétvége eseményein Selymes Tibor. – Tudja, Belgiumban nem voltak hosszú bajnoki szünetek, így teremtornákra sem jutott idő, plusz a vezetők sem díjazták a kispályázást. Mindenesetre nagy élményben lehetett részem, hiszen sok néző előtt játszhattunk, amelynek tekintélyes része ráadásul értünk szorított. Szóval, a körítés adott volt, nekünk csak a finálét kellett kiharcolnunk, ami – hála istennek – sikerült.
– Mi talált furcsának?
– Azt, hogy az első öt perc után levegőért kapkodtam, igaz, ez az érzés gyorsan elmúlt, egy egészséges szervezet ugyanis pillanatok alatt képes átállni a megszokottól eltérő terhelésre. Képzelje el, ha egy bajnoki meccsen ennyi idő után légszomjam lenne – na, persze, ez kizárt! A teremfutball semmilyen szempontból nem hasonlítható a nagypályás labdarúgáshoz, technikailag és fizikálisan is egészen más kritériumoknak kell megfelelnünk.
– Azt azért nem bánja, hogy februárban, a fináléban újra át kell esnie a kritikus ötperces perióduson?!
– Dehogyis! A rövid kesergő ellenére úgy gondolom, izgalmas sport a kispályás foci, gyorsan kell gondolkodni és cselekedni, a felpörgetett tempó pedig mind a közönség, mind a mi számunkra élvezetessé varázsolja a játékot. Biztos vagyok benne, hogy a város csodálatos döntőt rendez majd, és a csarnokban is remek lesz a hangulat. A mi drukkereinken ez nem múlhat, ha pedig melléjük társítom az Újpest és a Ferencváros ultráit…
– Bocsánat, de egyelőre egyik említett csapat sem finalista…
– Igaz. Szóval, ha ők is bejutnának, szép kis hangháború kerekedne a Főnix-csarnokban! De reményeim szerint a debreceniek mindenkit túlharsognak majd örömükben.

A bajnokságban állhatnánk előrébb is, ha a döntetlenjeink közül csak egyet is győzelemre cserélhetnénk. Sőt, ebben az esetben nem az lenne a lényeg, hogy az Újpestet megelőztük, hanem az, hogy közelebb lenne hozzánk a Fradi és az MTK. Lesz még sanszunk, hogy feljöjjünk rájuk, és ezt az esélyt meg kell ragadnunk.

– Persze, egy dolog megnyerni a terembajnokságot, és megint más a Magyar Kupát vagy a bajnoki aranyérmet elhódítani. Ha kívánságra teljesülne, gyanítom, a fanatikusokkal együtt ön is inkább az utóbbi kettőre szavazna!
–Természetesen, így van. Egy futballistának mindig a bajnokság jelenti a csúcsot. Ha a csapatod a végső győztes, hős leszel. Akkor is, ha a kupa lesz a tiéd, de az azért kisebb királyság. Igaz, mindkettő nemzetközi kupaszereplést ér.
– Pillanatnyilag mind a két sorozatban jól teljesítenek, a Magyar Kupában már a negyeddöntőnél járnak, csak…
– Ne folytassa, tudom mit akar mondani és egyetértek! A bajnokságban állhatnánk előrébb is, ha a döntetlenjeink közül csak egyet is győzelemre cserélhetnénk. Sőt, ebben az esetben nem az lenne a lényeg, hogy az Újpestet megelőztük, hanem az, hogy közelebb lenne hozzánk a Fradi és az MTK. Lesz még sanszunk, hogy feljöjjünk rájuk, és ezt az esélyt meg kell ragadnunk. Az első tavaszi meccsünkön Zalaegerszegen játszunk, aztán a Ferencvárost fogadjuk. Amennyiben mindkétszer győzünk, máris ott leszünk a nyakukon. És szerintem sikerrel is járunk!
– Mitől ennyire optimista?
– Ez nem optimizmus, hanem realitás. Magyarországon jelenleg három olyan csapat van, amelyik kombinatívan, minden körülmény között gólra törően játszik, márpedig a futball törvényei szerint tíz esetből kilencszer az a gárda a befutó, amelyik hasonló jegyeket mondhat el magáról. Az egésznek persze alapfeltétele, hogy az edző kultiválja ezt a stílust, és Szentes Lázár ilyen tréner. Többek között ezért is szeretek ebben a klubban futballozni.
– Elmondása alapján a DVSC tagja a hármaknak.
– Tagja. Éppen ezért gondolom azt, hogy az év végén ott kell lennünk a dobogón. És a kupáról sem feledkezünk meg!

Magyarországon – bár tudom, hogy sokan a most forgó összegeket is sokallják – jóval kevesebb pénz van a futballban, mint akár Belgiumban, vagy más nyugat-európai országban. Ennek megfelelően kevesebb a pálya, kevesebb helyen pedig kevesebb gyerek focizik. A játék szeretete a legfontosabb, de csak egy bizonyos szintig.

– Az biztos, hogy a vágyai nem kispályásak…
– Nem is lehetnek azok. A profi sportolónak mindig a tökéletességre, a maximumra kell törekednie. És még valami. Szeretnie kell választott sportágát, végtelenül. Ha nem szereti, akkor nem feszül meg, és a siker érdekében nem ad ki magából mindent, így viszont nem érheti el a csúcsot, vagyis a maximumot sem teljesítheti. Logikus, nem? És igaz. Otthon, Romániában és a belgiumi évek alatt is ezek szerint éltem.
– Ön miben látja az alapvető különbséget a belga és a magyar futball között?
– Elsőként az anyagi kondíciók közti eltérést kell megemlítenem, ami a sportág számos járulékos területén érezteti a hatását. Magyarországon – bár tudom, hogy sokan a most forgó összegeket is sokallják – jóval kevesebb pénz van a futballban, mint akár Belgiumban, vagy más nyugat-európai országban. Ennek megfelelően kevesebb a pálya, kevesebb helyen pedig kevesebb gyerek focizik. A játék szeretete a legfontosabb, de csak egy bizonyos szintig. Ha profi akar lenni az ember, ahhoz bizonyos feltételeknek adottnak kell lenniük. Debrecenben ilyen szempontból kellemesen csalódtam. Miközben Magyarországon klubok szűnnek meg, vagy híres egyesületek süllyednek alá az alsóbb osztályokba, addig itt, Debrecenben a tulajdonosi háttérnek köszönhetően minden adott az eredményes szerepléshez. Nekünk csak a futballra kell koncetrálnunk. Miért ne hihetném, hogy akár a bajnokok is lehetünk?
– Ez azért a magyar vidéki egyletek számára soha nem olyan egyszerű, lévén eleve van bennük egyfajta kisebbrendűségi érzés a nagy fővárosi klubokkal szemben. Szóval, először önmagukat kell legyőzniük.
– Javítson ki, ha tévedek, de emlékeim szerint legutóbb a Zalaegerszeg lett a bajnok… Nekik sikerült áttörniük a kishitűségen. Nekünk miért ne sikerülhetne?