Évek óta kötéltáncot járnak

– Nem hittem volna, hogy egy ilyen nagy sztár mint ön, közel a negyvenhez, buszozik, metrózik, gyalogosan tapicskol a hóban, ahelyett, hogy elegáns autóval közlekedne és élvezné a futballal megteremtett jólétet.

– Nekem is furcsa, hogy kora reggel sodródok a tömeggel, időre megyek, metrón és buszon zsúfolódok, de hát ez van, az autóm a közelmúltban elszenvedett baleset során totálkáros lett, kár érte, szerettem ezt a kétéves Renault-ot, a szakemberek azt mondják, nem érdemes szerelgetni, ki lehet dobni, mint egy elhasznált papírzsebkendőt – felelte a Honvéd korábbi ötvenhatszoros válogatott támadója, Kovács Kálmán, aki mozgalmas napokat él (és most csak a futballt említsük): miután közös megegyezéssel megvált az NB I B-s Kaposvári Rákóczitól, azután rögvest Kispestre került edzőnek, az új szakvezető, Ôze Tibor segítőjeként.

– Ha már a balesetet említette, azt olvastam valahol, hogy nem emlékszik semmire. Azóta sem tisztult a kép, nem jutott eszébe semmi a szerencsétlenség előtti pillanatokról?

– Semmi, de úgy higgye el, hogy egyetlen kép sem maradt meg bennem a balesetből. Tudja, mindig azt hittem, hogy akik ilyesmivel védekeznek, és azt állítják, ők bizony nem emlékeznek az ütközésre, a karambolra, füllentenek, de nem… Ez tényleg így történik, az utolsó pillanatfelvétel, amit rögzített az agyam, az egy parkoló Ausztriában, ahol a tizenkét és kilencesztendős fiammal éppen készülnénk beszállni az autóba. Aztán a nagy üresség, egy kórházi szoba látképe, úgyhogy ne is várja tőlem, hogy a balesetről meséljek.

– Ahogy hallom, kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszták, végül is sem önnek, sem a fiainak nem lett komolyabb baja hála istennek. Ezen kívül kész szerencse, hogy a felesége sem volt az autóban.

– Nekem már nincs feleségem.

Legénylakás mosógéppel

– Na, ne viccelődjön, hiszen ismerjük egymást ezer éve, és ön mindig is nős volt, a felesége, aki – ha cikket próbáltunk írni önről, és odahaza kerestük – gyakran útba igazított bennünket, hol és mikor érjük el…

– Hát, igen… Tizenhat év után váltunk el, és január elején mondták ki a házasság felbontását. Nem könnyű ezt feldolgozni magamban, hiszen az, aki ismer, tudja rólam, mennyire családcentrikus vagyok, soha nem voltam az a bulizós, nótázós aranyifjú, meg aztán a két gyerek számomra fontosabb mindennél. Jelen pillanatban az a legnagyobb gondom, milyen lesz, milyen lehet a kapcsolatom majd velük. Különben szörnyű ez az egész, soha nem hittem volna magamról, hogy én is ilyen vasárnapi apuka leszek harminchét évesen.

– Lehet, hogy nem illene ezt kérdeznem, de… Mi történt, miért ment tönkre a házassága?

– A szokásos sztori. Jött a harmadik. Ráadásul ismerős, hogy azt ne mondjam, egy barát… Ez van, nekem ezt el kell tudni viselni, még ha nem is könynyű. Tulajdonképpen tavaly nyáron derült ki minden, akkor már éreztem, hogy valami nem stimmel, és végül odáig fajultak a dolgok, hogy elköltöztem a közös házunkból, otthagytam mindent, amiért eddig megdolgoztam. Így gyakorlatilag újra fel kell építeni az életemet, és nem csupán lelkileg, hanem anyagilag is.

– Hihetetlen…

– Nekem mondja. Nem kívánom senkinek azokat a pillanatokat, mint amikor összepakoltam, otthagytam a közös otthonunkat és azokat az embereket, akik nekem addig a mindent jelentették. Vettem magamnak egy lakást és néhány hete ott élek agglegényként. Rögtön megajándékoztam magam egy mosógéppel, hiszen hogyan nézne az ki, ha a Honvéd pályaedzője gyűrött, koszos ruhában menne tréningre a fiatal, jól öltözött játékosok közé.

– Erős embernek tűnik.

– Hogy erős lennék? Nem tudom, az vagyok-e… Keresem, kutatom az okokat, hogy az élet miért csapott így arcul, de akárhogy is töprengek, mindig ugyanott lyukadok ki, hogy én mindent megtettem a közös életünkért, hogy azt ne mondjam a boldogságunkért. És tudja mi jutott eszembe? Ha én most a Manchester United edzője lennék, vagy mondjuk a magyar válogatott szövetségi kapitánya, akkor biztosan nem válunk el. Csak amikor az ember már veszít a népszerűségéből, már átlagemberként közlekedik a világban, amikor nincs az a csillogás-villogás, akkor könnyebben átnéznek és átlépnek rajta. Akkor jó volt Kovács Kálmán feleségének lenni, amikor Franciaországban, Svájcban, Belgiumban, vagy éppen Cipruson futballoztam, bezzeg most, hogy Kaposvárra kellett mennem edzősködni tavaly nyáron, akkor oda már egyedül mentem. Nem volt annyira vonzó az a város a volt feleségem számára. Ám, megfogadtam, nem kesergek ezen, még akkor sem, ha tudom, hogy két lehetőségem van, vagy megkeményedve, bölcs gondolatokkal tele lépek túl a házasságom tönkremenetelén, vagy pedig egyszerűen elsüllyedek. Nehogy félre értse, itt most nem ivásra gondolok, az soha nem volt jellemző rám, csak tudja hogy van az, az embernek a legkilátástalanabb pillanataiban még az öngyilkosság is megfordul a fejében… No, de ezt, persze nem szabad komolyan venni, hiszen élni akarok, bár jelen pillanatban fogalmam sincs hogyan. Soha nem laktam egyedül, a szülői házból huszonegy évesen azonnal házasságba igazoltam át, és én az utolsó, de tényleg az utolsó pillanatig hittem ebben a kapcsolatban.

Nehéz vizsgákra készül

– Hogyan tudott így, ilyen lelkiállapotban Kaposvárott élni, és dolgozni? Nem azon járt mindig az esze, mi lehet Pesten?

–Igyekeztem a csapatra, a futballra koncentrálni, bár azt elismerem, alakulhattak volna jobban is a dolgok. Tizenkilenc meccsből hét győzelem és hét vereség, ezzel a tizenharmadik hely, holott az első hat közé kellett volna kerülnünk. Ettől függetlenül azt mondom, szakmailag sokat tanultam, és bízom abban, hogy az idő felértékeli majd a munkámat. Mondom ezt annak ellenére, hogy az ősszel egy-egy vereség után már szóba került az edzőcsere, végül a szezon után én ajánlottam fel a lemondásomat, amelyet aztán el is fogadtak a vezetők.

– Tulajdonképpen ezzel a kérdéssel akartam kezdeni a beszélgetésünket: nem csalódott azért, hogy már-már jubileumot ülhet, hogy ismét pályaedző lett Kispesten? Nem gondolta azt, hogy most már vezetőedző lehetne volt csapatánál?

– Nincs ezzel semmi probléma. Dolgoztam pályaedzőként Reszeli Soós István, Tornyi Barnabás, Szurgent Lajos és Glázer Róbert mellett, most pedig ugyanez a feladatom Ôze Tibor oldalán. Persze, hogy szeretnék egyszer vezetőedző lenni, de engem jelen pillanatban az is boldoggá tesz, hogy a nevem egyáltalán szóba került a kispesti kispadon. Van A-licencem és jelentkeztem ugyan a pro-licencre, de nem vettek fel, azzal az indokkal, hogy túl fiatal vagyok.

– Hát nem öreg, harminchét esztendős, de tudtommal önnél ifjabb edzőjelöltek is felvételt nyertek.

– Ezt magam is pontosan tudom, de hát mit csináljak, ez van. Viszont tanulok, a Testnevelési Egyetemen, és bár lehet, hogy a Mezey György vezette edzőképzés szakmailag többet ad, de a háttéranyag, valamint a pszichológiai felkészítés hatékonyabb a TF-en. Különben most jön a vizsgaidőszak, és sajnos képtelen vagyok odafigyelni a tanulásra. Csak néhány tételt tudtam bemagolni, de az sem megy igazán.

Újra megtalálhatja önmagát

– Mondja, vannak igazi barátai, és például szilveszterkor volt ön mellett valaki?

– Persze, hogy vannak barátaim, az ember sok mindenkivel kerül kapcsolatba, aztán csak kevesen kerülnek igazán közel hozzá. Ezért ezeket meg kell becsülnöm. Ezt most érzem igazán. Ami pedig a szilvesztert illeti… Sokáig egyedül voltam, mígnem egy baráti házaspár végül átcsalt, mondván: Kálmán, együtt koccintsunk éjfélkor.

– Történt ami történt, a Honvédnál szükség lesz az ön munkájára. Mit gondol, az első osztályban marad a pillanatnyilag utolsó helyen álló Kispest?

– Nagyon nehéz félévünk lesz, de nincs mese, ezt valahogy túl kell élni. A Honvéd évek óta kötéltáncot jár, és sajnos egyre veszélyesebb a helyzet. Akkor van, akkor lesz esélyünk a bentmaradásra, na meg arra, hogy a Kispest előbb-utóbb újra nagycsapat legyen, olyan mint az én időmben, ha ez a mostani állapot afféle tisztító tűz is. És bár hallom én is, sok a fővárosi csapat az élvonalban, mégis azt mondom, egyetlen gárdát sem szabad csak a földrajzi helyzete miatt hátrányba állítani. A Honvéd az egyik legpatinásabb magyar klub, és hiába bukkannak elő ilyen-olyan támogatók valamelyik másik klubnál, azok az együttesek talán soha nem érhetnek a Kispest nyomába. Rossz a magyar futball, de az emberek még a rossz Honvédra is kíváncsibbak.
– Mielőtt elbúcsúznánk, még egy kérdés a balesetéről: mit gondol, az a karambol nem a válásának a következménye?
– Biztos, hogy belejátszott az is a történtekbe. De a gyerekeimet el kellett vinni ugyanoda síelni, ahol tavaly is voltak, hogy legalább a látszata meglegyen a normális életünknek. Persze, most már nem indulnék neki még egyszer az útnak, de a sors így akarta, előbb a válás, aztán ez az életveszélyes karambol. Ám látja, élek, talpon vagyok, és előbb-utóbb megtalálom újra önmagam. Csak azt ne kérdezze hogy hol, mikor, és hogy ki mellett…