Újvárosban minden bizonytalan

Az ősz után a Dunaferrt 12 pont választja el a felsőházat jelentő hatodik helytől, ugyanakkor a Tornyi Barnabás által irányított alakulatnak mindössze egy pont az előnye a már kiesőhelyen álló Békéscsabával szemben. Az elmúlt fél év tehát hatalmas visszaesést jelent az elmúlt három évad egyik sikercsapata számára. Azt sejteni lehetett, hogy Molnár Zoltán, Rósa Henrik és Tököli Attila távozását követően az együttes nem tudja megismételni korábbi sikereit, arra azonban valószínűleg senki sem számított, hogy a bajnokság végén a bentmaradást is sikerként értékelnék Dunaújvárosban. – Amikor bizonyossá vált, hogy ön irányítja Dunaújvárosban a szakmai munkát, milyen idényben reménykedett annak tudatában, hogy a korábbi sikercsapatból több alapember távozott?
–Amikor megállapodtam a Dunaferr vezetőivel, akkor még csak Tököli Attila távozása volt biztos – kezdett az ősz értékelésébe Tornyi Barnabás. – Ennek alapján, valamint abban bízva, hogy a többiek maradnak, reálisnak tartottam azt az elképzelést, miszerint az első hat között kell végeznünk. A rajtig aztán újabb labdarúgók távoztak, ám a felsőházba kerülés így sem tűnt vágyálomnak.
– Jött a bajnoki rajt, s három–egyre legyőzték a nyáron alaposan megerősített Újpestet, vagyis minden szépnek és jónak tűnt.
– A lilák néhány nappal korábban nyerték meg a Szuperkupát, a szakma és a közvélemény a bajnoki cím egyik várományosának tartotta őket, éppen ezért jogos volt az örömünk. Tulajdonképpen egy augusztusi tűzijátékot tartottunk, akkor, abban a helyzetben nem lett volna edző, aki a helyemben ne hitt volna a csapatban. Tudtuk, hogy az első öt forduló számunkra igencsak nehéznek ígérkezik, mégis vártuk a hasonlóan jó folytatást.
– Az ön által említett első öt meccsen a tervezettnél kevesebb pontot szereztek, ám a mutatott játékukat sok kritika nem érhette…
– Ez valóban így van, "időn túli” góllal veszítettünk Debrecenben, a Győr ellen helyzetek sokaságát dolgoztuk ki, mégis veszítettünk, az előző évi bajnokság első két helyezettjével, a Zalaegerszeggel és a Ferencvárossal pedig gólgazdag döntetleneket játszottunk. Egy edző soha nem lehet nyugodt, mégis azt gondoltam, ha a futballunk hasonló marad, előbb-utóbb a pontok is jönnek majd.
–S akkor elérkeztünk a Siófok elleni találkozóhoz; az a kilencven perc alighanem fordulópontot jelentett a csapat életében.
– Az újonc már akkor jó pozícióban volt, mégis nyerni szerettünk volna ellene. Csakhogy végül ez lett az a mérkőzés, amikor először nem tudtunk mit kezdeni az ellenfelünkkel. Addig ilyen nem fordult elő… A mélypontot azonban a Kispest elleni hazai derbi jelentette. Még tulajdonképpen le sem ültünk a kispadra az édesapám halála miatti gyászszünetet követően, máris két góllal vezetett a Honvéd. Ennek ellenére hittem, hittünk a fordítás lehetőségében, végül azonban elúsztak a pontok.
– Az ősz folyamán szinte végig arról lehetett hallani a Dunaferr-rel kapcsolatban, hogy egyre mélyül az anyagi válság. Ez a tény mennyiben volt hatással a futballisták teljesítményére?
–Szerintem erre éppúgy nincs jó válasz, mint arra a felvetésre, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb. A Siófok és a Kispest elleni találkozót kivéve a vesztett meccseinken is látszott, hogy van tartásunk, az ellenfeleink nem tudnak megalázni minket. Előfordult, hogy valamelyik labdarúgónk játékengedély hiányában nem tudott pályára lépni, voltak, akik feljelentették a klubjukat, és úgy futballoztak, de akadtak olyanok is, akik egyszerűen nem öltöztek be az edzésre. Hogy mindezek milyen hatással voltak a teljesítményekre, nem lehet megítélni, ám hiba lenne mindent a körülményekre fogni. Bár azt sem lehet megtenni, hogy azokat figyelmen kívül hagyjuk.
–Az ősz vége felé nemegyszer lefutballozták az ellenfelüket a pályáról, a győzelmek azonban ekkor is elmaradtak…
– Ez valahol törvényszerű volt. Ezt a szurkoló drámaként élheti meg, de én mint edző, nem mondhatom azt, hogy öngyilkos leszek. Magunk között úgy vélekedtünk: látjuk a hibáinkat, és igyekeztünk a pozitívumokból erőt meríteni.
–Felmerült önben, hogy a vártnál gyengébb szereplés miatt akár idény közben is felállíthatják a kispadról?
– Magyarországon az efféle reakció természetes, de nem fekhetek és kelhetek nap mint nap azzal a gondolattal, hogy ez volt az utolsó meccsem. Az egész idényben azt éreztem, hogy mások is tisztában vannak azzal, ez az ősz nem elsősorban a szakmáról szólt nálunk. S még valamit szeretnék elmondani. Nem dolgoztam eddig olyan csapatnál, ahol a feltételek optimálisak lettek volna. Csakhogy míg korábbi klubjaimnál a szegénység már-már megszokott volt, addig Dunaújvárosban egy jó körülmények között dolgozó, tejben-vajban fürdetett együttes szembesült a pénztelenség érzésével. Ami nekem problémát jelent, ami miatt vívódom, az az, hogy bár ebben a helyzetben is voltak pozitívumaink, ám az eredményekben mindez nem tükröződött.
– Másról sem hallani mostanság, mint hogy a Dunaferr labdarúgói melyik együttesben folytatják tavasszal a pályafutásukat. Ennek tudatában milyen folytatásra számíthatnak a klub szimpatizánsai?
–Egyelőre minden képlékeny. A válaszhoz alighanem jósnak kellene lenni… Nem tudom, kik távoznak tőlünk, bár remélem, senki. Fogalmam sincs arról, milyen körülmények között dolgozhatunk tovább, lesz-e lehetőségünk napi három edzésre, jut-e pénz edzőtáborozásra? Csak reménykedünk abban, hogy lesz érdeklődő a kft. iránt, és akkor megoldódhatnak a problémáink.